Valami ilyesmi történik az egészségügyben. A löttyedt vitorla árnyékában várjuk a szelet, de legalább a kábulatot. Józanul ugyanis elég nehezen érthető a kórházak privatizációja körüli hisztéria, a politikai bohóckodás. A legszemléletesebben az egri kórház körüli harci cselekmények mutatják meg mindezt. Láttuk már a "harci gáz a gyógyszerszekrényben" című színdarabot, élvezhettük "az esküdjünk fel a közalkalmazotti létre" mozgalmat, tanulmányozhattuk a portások irányította népharagot, a Fideszből való kizárást, a másik oldalon pedig a kormánypárti politikusok erődemonstrációnak szánt felvonultatását. Csupa gyerekes politikai bohóckodást. Marakodást.

A szélre whisky nélkül várakozók tudják, mindezt az az érzület irányítja, hogy mindegy, mit csinálnak, ha a mieink, támogatjuk. Normálisabb világban azért tüntetnének az emberek, hogy tegyenek már lakatot arra a kórházra, amelynek 33 betegellátó osztályából egyetlenegynek sikerül a hatóságtól tanúsítványt szereznie a biztonságos gyógyítás minden feltételéről.

Kórházból még mindig ötször-hatszor több van, mint amenynyire szükség lenne. A szakmának nem érdeke a rend és a kiszámíthatóság, a politikának pedig már nincs bátorsága ennek megteremtésére. Az orvosok tiltakozása sok tekintetben érthető: amíg közalkalmazottak maradhatnak, megmaradnak az eddigi lehetőségek. Ha jön a magáncég, akkor viszont a menedzsment átveszi az osztályoktól például a gyógyszer- és eszközrendelést, s odalesznek az alkupozíciók meg az ebből sokszor fakadó ingyennyaralások. S akkor még nem beszéltünk az állami pénzen gyógyított "magánbetegektől" érkező jövedelmekről.

A politikusok magatartása nehezebb ügy. Másfél évtizedes szélcsend ugyanis elképzelhetetlen. Mintha valami elfogná a szelet csak azért, hogy whiskyzni lehessen. Egyetlen politikai erő sem mert - vagy tudott - átlátható, tiszta viszonyokat teremteni eddig az egészségügyben. A kudarcok mára riasztóvá tették a vizet. Az ellenzék azért küzd, hogy állami tulajdonban maradjanak a kórházak, a kormány meg már mintha csak a túlélésre törekedne. De ha szél nincs is, víz van, tehát kényszerek vannak, zajlik suttyomban az adásvétel. Vagyis haszon is van, húzza hát mindkét nagy párt klientúrája.

Az egészségügyi privatizáció szabályozásának annak idején a Fidesz-kormány minisztere, bizonyos Mikola István futott neki, de csak ciklusa végén, s mire törvénye hatályba léphetett volna, a választási győzelmet gyakran kísérő politikai gőg elsodorta. Aztán Csehák Judit készített szocialista változatot, azt meg az Alkotmánybíróság sodorta el. A legnagyobbat a Molnár-Horváth páros akart lépni, akik az egymással versengő magánbiztosítókra bízták volna, hogy tiszta viszonyokat teremtsenek, ám a népszavazás őket is elsodorta. Ennyi sodrást, mikor nincs is szél!

Maradt a bódulat. A szocialisták arra jutottak, hogy jobb itt nem nyúlkálni. A Fidesz meg a politikai vitában találta meg a szél nélküli időtöltés legkellemesebb módját, s azt danolják a csendes vizeken, hogy aki a kórházakhoz nyúl, az a nép ellensége. Szél nélkül is vihart kavarnak.