"Ezeknek a fiataloknak egy része még meg sem született akkor, amikor a srebrenicai mészárlás történt. Most meg itt gyalogolnak velünk" - méltatta az ifjú bosnyákok felelősségtudatát a mellettem bandukoló 68 éves Alija. Hajlott kora ellenére immár harmadszor gyalogolja végig a 105 kilométeres távot Nezuk, egy észak-boszniai hegyi falu és Potocsari, a délszláv háborúban a hollandok által elvileg védett biztonsági övezet főhadiszállása között. "Az a trükköm, hogy lassan megyek, de egyszer sem állok meg" - avat be az időskori hosszú távú gyaloglás rejtelmeibe. 25 kilométer megtétele után mégis megpihen pár percre, de így is az elsők egyikeként ér az aznap esti táborba.

A menet persze nem verseny, hanem megemlékezés, tiszteletadás, passió. Amikor 1995 júliusában a Ratko Mladics vezette szerb erők bekerítették Srebrenicát, az addig biztonsági zónának számító boszniai enklávét, a holland katonák tehetetlenül néztek szembe a túlerővel. A város 14 ezres lakossága az ENSZ kéksapkásaitól remélt menedéket, de amikor nem kapott, a legtöbben gyalog indultak el a távoli Tuzla felé át a fronton, a szabad Bosznia területére. Oda már csak egyharmaduk érkezett meg. A többséget a szerbek lelőtték út közben, aknára léptek, vagy eltűntek.
A szolidaritási menet az ő útjukat követi vissza, Srebrenica felé. "A menekülés helyett a visszatérés, a remény. Ezt jelenti a menetünk" - hangzik a közvélekedés.

Első nap kialakul a rend. A szervezők vezetik és zárják a mintegy kétezer bosnyákot számláló csoportot, rengeteg orvos nyüzsög mindenfelé, sebet kötöznek, tanácsot adnak. Fegyvertelen görög KFOR-katonák, az EU rendőri missziója keretében olasz és portugál rendőrök biztosítják utunkat a boszniai Szerb Köztársaság rendőrei kíséretében. A rettenetes hőségben tartálykocsi jön a tömeggel, hoz vizet, ameddig tud. Estére a bosnyák hadsereg által felállított katonai sátortáborba érkezünk, 41 kilométer megtétele után. Menekülttáborra emlékeztető sorban állás a kantinos menzakajáért, fürdés a patakban, kivetítőn dokumentumfilm Srebrenicáról, esti ima leterített műanyag fólián, körülöttünk szétlőtt házak, a bejáratnál tömegsír - ezek a tábor képei.

Másnap a Kamenica-völgyben, ismertebb nevén a Halál völgyén vonulunk végig. Nevét onnan kapta, hogy az itt található tíz tömegsírban 4200 ember maradványait találták meg eddig, és ki tudja, mit rejt még az erdő. A sírok kitáblázva, lajstromba véve, minden fontos információval ellátva szegélyezik az utat, amelyet eltéveszteni sem lehet: ha pár száz méteren belül nincs tömegsír, aknát jelző tábla, vagy sárga szalaggal körülvett aknamező, már gyanús. Útközben együttérző falusiak segítenek, ahogy tudnak. Hoznak gyümölcsöt, uborkát, szörpöt osztanak, slaggal töltik a kulacsokat, kávét főznek. Harmadnapra, száz kilométer után mindez rutinná válik.

"Srebrenica soha többé nem ismétlődhet meg!" - fejezte be tartalmilag egyébként semmitmondó ünnepi beszédét az amerikai nagykövet, majd egy-két kilométeres távra csatlakozott a menethez az utolsó szakaszon. Az Allahot éltető tömeg szaúdi, török, bosnyák, illetve a pakisztánihoz egészen hasonló zöld alapon fehér holdas-csillagos, a boszniai muzulmán közösség zászlóját lengette. "Arábia az iszlám szent helyeinek őrzője, hazánk pedig évszázadokig a török birodalom része volt" - avat be a menet szimbolikájába Vahid, a banovicsi autószerelő. A tömegben pár külföldinél még svájci, olasz és francia zászló is akad, holland egy sem.

A legtöbben mélységesen kiábrándultak a hollandokból és az ENSZ-ből. "A hollandoknak azt mondták a politikusaik, hogy nem küldhetnek haza hullazsákot. Közülük csak páran haltak meg, de tőlünk sok ezren. Nem értjük, hogyan nevezhetnek biztonsági zónának egy olyan helyet, amit nem képesek megvédeni. Csúnyán átverték azokat, akik a kéksapkásokban bízva itt maradtak" - dühöng Vahid a megváltoztathatatlan tragédián. Mintha az előző este látott dokumentumfilm képei ismétlődnének: fájdalom, könny, keserűség, harag. Valami, ami igazán az érzelmekre hat, ha már a józan észre nem lehet. Sosem felejtik el megemlíteni, hogy a második világháború utáni legnagyobb népirtást Európában a szerbek követték el, és az ENSZ végignézte. De a szerbeket már nem is emlegetik, tőlük nem vártak mást. Mielőtt átkelnénk egy szerb falun, a szervezők figyelmeztetnek: ne engedjünk az esetleges provokációnak. Előző évben Mladics- és Karadzsics-képeket raktak ki a kerítésre. Az idén ennek nyoma sincs, látszólag néptelen a néhány házból álló kis település.

Utunk végén néma tömeg fogad Potocsariban. Éppen a koporsókat pakolják ki a teherautóból a másnapi temetésre, ugyanis mind a mai napig újabb és újabb tömegsírokat tárnak fel. Így minden egyes megemlékezésen további áldozatokkal bővül az emlékpark. Az út túloldalán táborozunk, egy lebombázott akkumulátorgyár telepén.

A potocsari emlékhely a reménytelenség parkja. Több ezren vannak, akiknek rokonuk vagy családtagjuk nyomtalanul tűnt el. A DNS-azonosításnak hála, sokakat "megtaláltak", de ez gyakran csak egy darab csontot vagy egy ruhafoszlányt jelent. Bizonyosság híján a síró asszonyok a jelképesen számozott koporsókat ölelgetik, talán éppen abban rejlenek életük darabjai. Az idén 308 áldozatot temettek az eddigi 8372 mellé.

"Magyarországról jött, és Nezukból gyalogolt ide a menettel" - meséli büszkélkedve a taxisnak meg a boltosnak Halil, miközben a vállam veregeti. A srebrenicai maffiózó a háború alatt kisebb csapatot vezetett. "Meine Kollegen", így nevezi harcostársait, az egyiket be is mutatja: széttetovált, húsvét-szigeteki szobor fejű ágyúgolyó, akivel diszkókat védenek. Nem sok kétséget hagy afelől, hogy végigjárták már az utat. "Pár év múlva talán én is végigcsinálom ezt a menetet. Most még képtelen lennék rá. Egyszer már végigmentem rajta "mit meinen Kollegen", de akkor fegyverrel, az ellenkező irányba, Tuzla felé. Nem volt vizünk és élelmünk, az aljnövényzetben kellett menni. Hat napig tartott. Minden egyes óra, minden egyes perc végtelennek tűnt. De egyszer végigmegyek az ellenkező irányba. Talán."

Nezuk-Potocsari, 2008. július

A zarándoklat hossza 105 km