A gyorsvasútra várva, Oslo külsőn azonnal feltűnik, hogy merőben más színű és állagú a fény és a levegő, meg persze az is, hogy megvettük életünk legdrágább tömegközlekedési vonaljegyét (százhatvan korona, ami körülbelül ötezer forint).

A legdrágább európai fővárosban vagyunk, amelynek polgárai, bár országuk az európai folyamatokba egyre erősebben integrálódik (Europol, Eurojust etc.), eddig minden alkalommal elutasították az unióhoz való monetáris csatlakozást. Az olaj- és gáztartalékainak köszönhetően meggazdagodott Norvégia GDP-je legalább ötven százalékkal meghaladja az unióban megszokott átlagot. Mindez már a helyiérdekűn, aztán az állomástól a szállodába tartva, a Karl Johans Gatén is jól érzékelhető. Mutatóban van néhány koldus, de amúgy minden "kulturált" körülmények között folyik, az emberek nyugodtak és jól tűrik egymást, nincsen negatív megkülönböztetés. A békében sorakozó, ronda, de posztmodern és jó állapotban lévő klasszicista épületek harmóniája közepette érkezünk meg a Hotel Bristolba. A húszas évek óta működő szálloda mesébe illő, megkapóan keveredik benne a patina a gagyival, a kiszolgálás pazar.

A Rosengraht Gate folk-art boltjai mentén lesétálunk az Akersbrygge életteli kikötőjéig. Norvégmintás pulóverek cirka negyvenezerért, ám sehol egy lazacárus, mindenhol hamburger meg fagyi, tehén méretű sirályok, és sok ember, aki élvezi a fényt, egész nap húsz fok felett. Kapható viszont az étteremben bálnahús, de arra nem vetemedem, hiszen ellenzem a bálnavadászatot.

Reggelinél végre egy rénszarvasbélszín társaságában találkozom a lazaccal, és attól kezdve el sem válunk, a helyieknek ez olyan, mint nekünk a párizsi. Az étkezés amúgy kisebb vagyon, leginkább az emigránsok által benépesített Gronlad negyedben lehet normális áron egzotikus kajákhoz jutni, gyroson itt is el lehet lenni egy darabig. A másik "fiatalos" városrész esténként a Grünerlokka, amolyan kicsi Amszterdam, modern táncközpont, dzsesszkocsmák és graffitiktől roskadozó gyárépületek. A Bla nevű klub csatornapartra néző kerthelyisége festőien lepattant, egy kisüveges sör került olyan kétezer forintba, hát ilyenek az árak az alternatív helyeken.

Christiánia - így hívták a tűzvészben elpusztult, majd IV. Christian dán király által újjáépített várost 1624-től, aztán csak 1925-ben vette fel újra ősi pogány nevét - magaskultúráját is megtekintettük, ami annyit tesz, hogy megmásztuk az új operaház épületét, amely a Kirsten Flagstadt plassnál magasodik a tenger felé. A Snohetta építésziroda munkatársai által tervezett épületet a Sydney Opera ihlette, de inkább egy elsülylyedőben lévő jégtáblára emlékeztet - Dalí festményeinek hangulatában, az előadásokra pedig nem lehet jegyet kapni egyáltalán.

Kissé délebbre található az Akeshus Slott Festning, egy 1300-as években épített kastély és erőd. Nyári színház is található benne, de mi épp szurkolók tömegeit láttuk, akik, mint egy fesztiválon, talpig skandináv nemzeti színekben ülték körül a foci-Eb gigakivetítőt.

Harmadnap múzeumot látogattunk, a Nemzeti Galériát, ahol ingyenes a kiállítás. Munch legfontosabb képei itt találhatók, ide tért vissza a Sikoly is, jól megtépázva szegény. Egy délutánt megér az Ibsen Múzeum (Henrik Ibsens Gate 26.) Az 1906-ban elhunyt drámaíró életének utolsó tizenegy évét töltötte itt. Megtekinthető az eredeti lakás egy része a kornak megfelelő divatszínekben, és van egy multimediális, kissé szájbarágós, de megható életmű-kiállítás. A két tárlat összesen háromezer forint körüli árban van, plusz lehet vásárolni ibsenes relikviákat is, mert a nemzet írója itt bizony árucikk, ahogy a gonosz hegyi óriásokról, a trollokról készült népszerű rajzokon, úgy a kulcstartókon is megtalálható. Este az Ibsen-rezidencia mögötti újgazdag kerületben mutattak nekünk a helybeliek egy romkocsmát, aminek a neve Skangum, és a Palace nevű híres étterem mellett található. Az egykor Budapesten tanult norvég grafikus lánnyal, mint kiderült, egy asztalnál ültem a Tilos az Á-ban évekig. Európa nagyon kicsi. Kövér pletykákat tudtunk meg a helyi fiataloktól az alkotmányos monarchia mára már elült uralkodói viharairól.

A negyedik napon kerékpárt béreltünk, 24 órára, a lehető legjobb befektetés. Két keréken kalandosabb bejárni például a fehér faházakból álló Bygdy-félszigetet. Körbejártuk a kerítés mentén a Norvég Néprajzi Múzeumot, és a Viking Hajók Múzeumában a múzeumshopból megszemléltünk egy igazi, tölgyfából épült, a IX. századból származó hajót. Fridtjof Nansen és Roald Amundsen sarkkutató hajója, a Fram pedig amúgy is a szabadban áll. A félszigeti fjordok nem túl népesek, több a nyúl meg a kecske, mint az ember, és ez imponáló arány. A strandok békebeliek, ahogy mi magunk is azok vagyunk a fehér bicajokon.

Este fájó üleppel foglaltuk el helyünket a konferencia búcsúvacsoráján a város feletti, szédítő kilátást biztosító kődrága Ekberg étteremben, ám a lazacderék zöldségmártással már nem hozta lázba az ízlelőbimbóimat.

Az utolsó nap a város nyugati részén található Frogner parkot kerékpároztuk körül, benne Gustav Vigeland elképesztő mennyiségű és hangulatú szobraival. 192 gránit-, bronz- és vasszobor, plusz egy tizenhét méter magas oszlop, meztelen emberi figurákkal. Itt erotikusnak mondják, számomra inkább meghökkentő volt, és helyenként erőszakos. Az egyik leghíresebb, a dühös csecsemőt ábrázoló szobor annyira kelendő, hogy rendszeresen leszedik a posztamenséről, és hazaviszik. A rendőrség aztán megtalálja és visszaviszi. A műkincslopáson kívül, azt hiszem, itt nincs is bűnözés, a közbiztonság kifogástalan. A vacsorát egy valódi norvég családdal töltöttük, a kertben napozva még este tízkor is, egy temető melletti lakótelepen. A temetők az élet részei, nem túlzsúfoltak, gyereket sétáltatnak, sportolnak bennük az emberek, és a sírfeliratok szerint igen hosszú életű a lakosság. A belváros egyik sírkertjében, ahol Ibsen és Munch sírja is megtalálható, például dílerek méricskéltek, meg junkik lőtték magukat a legnagyobb békességben. Talán csak ők rontják a mortalitási mutatót. Hazafelé a Holmenkollen síugrósánc éles, éjszakai körvonalai, mögötte a világító ég, a Városháza balti jellegű, monumentális épülete, a boldog részegek, a hotel melletti melegbárban épp a házasodásuk törvényes engedélyezését ünneplő melegek. Reggel még a gyerekével iskolába igyekvő sok apuka, a mediterrán módon veszekedő, ám egymás testi integritását tiszteletben tartó párok, és óvó bácsik a parkok előtt. A legélhetőbb európai várost hagytuk magunk mögött. És nagyon fog hiányozni a lazac is. Legközelebb télen megyek, mert csak akkor látni az északi fényt.

Osló, 2008. július