- Sok tekintetben eljutott működőképessége határára. Mondhatnám azt, hogy immár elfogyott a "családi ezüst", az önkormányzatok felélték tartalékaikat. Az állandó forráshiánytól szenvedő települések többnyire eladták értékes ingatlanjaikat és nyereségtermelő vállalkozásaik üzletrészét, a hitelek és kötvénykibocsátások miatt húsz-huszonöt évre eladósodtak. Összességében elmondhatjuk, hogy az önkormányzatok azért jutottak idáig, mert alacsony hatékonysággal és drágán működnek.

- Ki tehet minderről? Az önkormányzatok vagy az országos politika?

- A felelősség közös. A baj ott kezdődött, hogy 1990-ben az akkori európai trendekkel szembemenve hoztuk létre szétaprózott önkormányzati rendszerünket. Magyarországon addig volt 1600 helyi tanács, azt követően lett kétszer annyi önkormányzat. Azt gondoltuk, hogy jó lesz, ha minden döntés helyben születik, hisz mindenütt az ott élők tudják legjobban, mire van szükségük, és ők képesek kontrollálni, hogy a települést irányító rendszer demokratikusan működik-e. Az önkormányzatok hozzá is fogtak településük fejlesztéséhez, csakhogy közben olyan intézményeket hoztak létre - főképp a falvakban -, amelyekről utóbb kiderült: színvonaltalanok és fenntarthatatlanok. Az a várakozás sem igazolódott be, hogy a polgárok képesek lesznek ellenőrizni választott vezetőik tevékenységét, ugyanis a településirányítók gyorsan megtanulták, miképp kell eltitkolni a kellemetlen információkat.

- A helyi ellenzék miért nem képes kontrollálni a településvezetőket?

- Mert ők sem jutnak hozzá minden fontos információhoz. Ráadásul a falvakban nincs is a polgármesternek és bizalmasainak igazi ellenzéke, a civil társadalom pedig sok helyen érzékelhetően közömbössé vált. Hogy a vezetés kontrollja gyenge, azt bizonyítja, hogy a polgármesterek - még a roszszul működő településeken is - bebetonozták magukat pozíciójukba. Helyi vezetők cseréje inkább ott fordul elő, ahol botrányba keverednek.

- Megfigyelhető, hogy ha egy önkormányzat gazdálkodása összeomlóban van, akkor a polgármesterek általában a kormányt hibáztatják.

- Némiképp okkal. Elfogadhatatlan, hogy tizennyolc év alatt tizennyolcszor változtak azok a szabályok, amelyek az önkormányzatok gazdálkodásának keretet szabnak. Kiszámíthatatlan a rendszer, a települések irányítói sosem tudják, hogy a következő évben mire készüljenek. Jelzi a rendszer tarthatatlanságát, hogy az önkormányzatok harmada folyamatosan kiegészítő támogatásra szorul.

- Most úgy tűnik, azok a települések járnak jól, akik közösen fejlesztenek és tartanak fenn intézményeket.

- Igen, létre is jött 174 kistérség, és sorra létrejönnek a mikroregionális társulások. Ezek nagyjából megfelelnek a régi járásoknak és a közös tanácsoknak.

- Vagyis kiderült, hogy a régi tanácsrendszerben volt némi logika?

- A tanácsrendszer szerintem szerkezetében takarékosabb és az intézmények fenntartása szempontjából sok tekintetben hatékonyabb volt, mint az önkormányzati. Amúgy a települési társulásokat létrehozó önkormányzatok önként nem állnának össze, gyakran csak azért működnek együtt, mert így képesek fenntartani intézményeiket, és így juthatnak hozzá az állami és uniós fejlesztési forrásokhoz. A kis falvak vezetői hajlanának arra, hogy megőrizzék az önálló jegyzőséget, iskolát és számos intézményt, még akkor is, ha azok szolgáltatásainak minősége nem megfelelő, hiszen ez a helyi hatalom logikája, s gyakran megnyerhető e törekvéseknek a helyi társadalom is.

- Az önkormányzati rendszer talán legvitatottabb kérdése, hogy mi legyen a megyékkel.

- Valóban. Miközben a közigazgatási régiók nem álltak fel, a megyék elvesztették súlyukat. Ma a megyék nem tesznek mást, mint a nekik küldött állami pénzt továbbítják intézményeiknek: a kórházaknak, a múzeumoknak, a szak- és középiskoláknak, a szociális és a gyermeknevelő otthonoknak. De az állami pénz ehhez kevés, ezért mostanra a megyék is felélték vagyonukat. Ráadásul a megyék nem vethetnek ki adót, nincs fejleszthető földterületük, így végül is nem kalkulálhatnak saját bevétellel.

- A megyék elsatnyítását valamennyi kormány azzal magyarázta, hogy az unióban a régióé a jövő.

- Eddig még nem olvastam egyetlen olyan alapos, számokkal operáló elemzést, ami meggyőzött volna arról, hogy a régió hatékonyabb közigazgatási egység, mint a megye. A régiók felállítása egy többlépcsős reformfolyamat eredménye lehet. Előbb szükség lenne akár évekig működő kísérleti régióra és hiteles modellszámításokra, s ha ezek bebizonyítanák, hogy a régió hatékonyabb a megyénél, akkor szabad csak megreformálni a középfokú közigazgatást. Egyébként a régiók létrehozása az uniós országokban sem ment könnyen, és nem is fejeződött be. Franciaországban már De Gaulle akarta a régiókat, s bár ott már vannak régiók, a megyék még mindig erősebbek. A svédek a modellkísérlet végén arra jöttek rá, hogy semmi sem szól a régiók mellett, s náluk is maradtak a megyék. Ami viszont bizonyos, hogy a fejlesztéspolitika regionális léptékben optimális, s ezért nagyon szomorúan konstatálható, hogy nálunk az uniós fejlesztési források elosztása rendkívül centralizált, a régiók pusztán statisztálnak a központi döntésekhez.

- Nálunk azért is kevés esély van a reformra, mert az önkormányzati törvény módosításához kétharmados egység kell a parlamentben.

- Erre tényleg nincs kilátás. A magyarországi parlamenti pártok nem képesek hosszú távú politikai konszenzusra, csak rövid távú, önérdekű alkukra. Sűrűn előfordul, hogy amit egy párt kormányerőként javasol, azt ellenzékben elutasítja. Az önkormányzati törvény reformját a mindenkori ellenzék azért nem fogadja el, mert így eljátszhatja, hogy "nem engedi megnyomorítani" a kormány által az önkormányzatokat. Ha valamiben mégis van egyetértés a nagy pártok között, akkor az az, hogy egyik sem akar erős középszintű közigazgatást. Nem kell nekik se erős megye, se erős régió. Az erős középszint ugyanis képes lenne összefogni a szétforgácsolt helyi érdekeket. Az erős középszint komoly hatalmi ellensúly lehetne a kormánynak. Ettől tart valamennyi kormányra törekvő párt. Ezért úgy gondolom, hogy a középszintű közigazgatás még sokáig súlytalan marad.

Pálné Kovács Ilona