Vajon annyira külön világ volna Erdély - a XX. század nagyobbik felében Románia és pár éve, Magyarországgal együtt, az Európai Unió része -, hogy rá (azaz reánk) még mindig alkalmazható volna a régi hit: Erdély - Tündérkert? Arra kell gondolnom, hogy számosan az Erdélyből elszármazottak közül, így a nemrég Verőcén "Erdélyország az én hazám" jelszóval ünneplők-szórakozók tömege a régmúltba álmodja magát.

Mindenestere tény, hogy a szervezők Verőcére ezreket képesek odagyűjteni. Képmutatás volna, ha elhallgatnám: mi itt a Kis-Szamos mentén, a véletlenül ugyanazon napokra szervezett "Kolozsvár Reneszánsza" program keretében legfeljebb százas nagyságrendben tudtunk mozgósítani, és a Kolozsvár Társaság meg az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) inkább csak a helybelieket volt képes sikerrel megszólítani, hiába hívtuk interneten és levélben, élőszóban, s a Duna Televízión keresztül az egykori kolozsváriakat, szerte a nagyvilágból. Még a Református Kollégium udvarán fellépő kitűnő Tarisznyás együttes és a Zurboló névre hallgató néptáncosok esti műsorára sem telt meg a nézőtér (nem volt Európa-bajnoki mérkőzés a tévében!), jóllehet Kallós Zoltán, Kossuth-díjas népzenegyűjtőnk is meghívott volt, épp a kollégiumhoz fűződő gyerekkori emlékeit elevenítette föl, színesen.

Aludva néhányat a történtekre, magamat kérdezem: lehet-e, kell-e szemrehányást tenni valakinek (magunknak) az aránytalanság miatt? Kolozsvár persze nem egész Erdélyt jelenti, bár bizonyára többet, mint egy (nagy)várost. És nyilván nem azonos a "reklámfelület", ami rendelkezésre állt. Nem segített, mint említettem, az internet sem, a februártól júniusig ismétlődő híradás, különböző portálokon. Kolozsvári fiaskóról mégsem beszélhetünk, az októberre tervezett folytatást viszont operabemutatóval, emlékműavatással, Kolozsvárról indult képzőművészek tárlatával - továbbra is Kolozsvár magyar "reneszánsza", vagyis újjászületése jegyében - feltételezhetően érdemes átgondolni, tanulva másoktól. Mindenekelőtt pedig hasznos lehet eltöprengeni olyan szavak, szóösszetételek és szólamok mai jelentésén, mint "reneszánsz" vagy "Erdélyország az én hazám".

Nem kétséges, hogy a több mint ezeréves magyar múltra visszanéző Kolozsvár, úgy is, mint Erdély egykori fővárosa, és nem csupán a Kárpátok övezte térség fontos gazdasági-művelődési központja, hanem Románia talán legdinamikusabban fejlődő polisza (amely ha nem is metro-, de megalopoliszterveket sző) már nem azonos száz-ötven-húsz évvel ezelőtti önmagával. Mit tudnak erről az innen - és Erdélyből - évtizedekkel ezelőtt elszármazottak? Nagyon-nagyon keveset. Vannak, akik úgy gondolják, hogy Kolozsvár magyar város, és vannak, akik csodálkoznak, hogy itt még élnek magyarok. Azok, akik az elmúlt napokban Verőcén találkoztak, ünnepeltek, talán nem gondolták még végig, hogy mit rejt magában az "Erdélyország az én hazám". Csupán a (viszszahozhatatlan) múltat, a nosztalgiázást? Vagy azt is, hogy ebben az Erdélyországban sok millió román él, a most kb. másfél millió magyar mellett - róluk nem tudomást venni enyhén szólva naivitás, vakság. De vakság volna Erdélyt és Kolozsvárt magyar vonatkozásban csupán históriai mozzanatnak vélni, Mátyás királlyal és Apáczaival, Bethlen Gáborral és Kós Károllyal, Reményik Sándorral és a panteonnak számító Farkas utcával. Amely immár kiürült, legfeljebb érettségi találkozókra gyűlnek össze az egykor innen indultak. Igaz, egy-egy bankettező régi osztály, mondjuk, a negyed századdal ezelőtt a Bátoriban végzett, esetleg csak egy-két kolozsvári szervezőre számíthat, a többiek Budapestről, Stockholmból vagy még messzebbről látogatnak haza, gyermekeikkel, megmutatni nekik, amit a szülők itt hagytak. Keseregni lehet rajta, ítélkezni egyre kevésbé. A migráció világjelenség - sőt már nem is egy irányú. A bukaresti Ziua kolozsvári melléklete a budapesti Világgazdaságra hivatkozva tájékoztatja olvasóit a Romániában munkát vállaló magyarországiak növekvő számáról, illetve Erdélyből elszármazott magyar cégtulajdonosok részleges hazatelepüléséről. Nem kevésbé figyelemre méltó a szintén bukaresti Romania Libera erdélyi egyetemi melléklete. A lényegében reklámnak-ismertetésnek tekinthető cikkben a lap egyik szerkesztője arról tudósít, hogy Kolozsvár négyszázezerhez közelítő lakosságának mintegy negyedét jelentik az itt különböző egyetemeken tanuló diákok; ez magával hozza mind az intellektuális színvonalat, mind a beáramló pénzt. És egy megjegyzés a cikk végén: a Demján Sándor Alapítvány évente ösztöndíjakat ajánl fel, ezek összege egymillió euró. A hetilapként indult, pár hónapja napilappá vált kolozsvári Foaia Transilvana (Erdélyi Lap) karikatúrát közöl a Gheorghe Funar idejében felállított, a szabadságharcban a magyarok ellen harcolt Avram Iancu művészetileg abszolút félresikerült szobráról, "Iancu színeváltozása" címmel; Iancu kezében földgömbnyi batyu, a talapzaton "Disco" felirat. Szóval valami igazán változóban van. Különösen, ha hozzávesszük a Foaia Transilvana gyakran olvasható, magyar vonatkozású riportjait, legutóbb például a megyei tanácselnök-helyettessé választott fiatal jogásznővel, az RMDSZ-es Fekete Emőkével készített interjút (amely nélkülöz minden sandaságot, rokonszenvet kelt a korábban Bukarestben államtitkárként jól működő hölgy iránt).

Pokol és Tündérkert végletei helyett elgondolkodik az ember szükségszerűen azon is, ami a magyar médiában hallható-látható. Nem a választási kampánycikkekre gondolok (MPP- vagy RMDSZ-közelben), hanem arra, ami megpróbál felülemelkedni a pártelfogultságokon.

Például Tamás Pál gondolatmenetére, az Erdélyi Riportból (2008. június 26.), amelyben sürgeti az RMDSZ saját párbeszédét a román értelmiséggel. A "gettó" után, vagyis az etnikai program mellett és azon túl kellene keresnie az RMDSZ-nek a maga lehetőségeit - véli Tamás Pál -, összerdélyi vagy országos kisebbségvédő mozgalom irányába mozdulva el. Felidézi Tamás "a partvonalon kívül" született régebbi szimbolikus programokat, így a Molnár Gusztáv kezdeményezte "néhány éve felállni látszott, majd megbukott egyfajta román-magyar transzszilvanista hálózat" kísérletét. Lehet persze, hogy erre még nem érett meg az idő, de vannak újabb - nyilván nem "tiszta", számos ellentmondást is tartalmazó - biztató jelek. Kolozsvárról, Nagyváradról - vagy Bukarestből is. Csak utalásszerűen: a kolozsvári magyar színház országos és kétségbevonhatatlan világsikerét a helybeli magyar és román fiatalok egyaránt értékelik (ha Tompa Gábor interjúi itthon vagy Budapesten olykor vitát váltanak is ki); a Pászkány Árpád tulajdonában lévő kolozsvári CFR megnyerte az idén az országos bajnokságot, a Bajnokok Ligája csoportmérkőzéseire készül - román és magyar szurkolótábora (és román ellendrukkerek) figyelme közepette. Az állami televízió központi kulturális csatornája neves erdélyi magyar személyiségekkel (a zenetörténész László Ferenccel, a drámaíró Visky Andrással) készít órás beszélgető műsorokat. Országszerte és határokon túl méltán tekintélyt szerzett magának a bukaresti környezetvédelmi miniszter, a fiatal Korodi Attila.

Hát ilyenek is a mi kolozsvári-erdélyi napjaink, 2008 második feléhez érkezve. Aki tehát ma azt vallja, hogy "Erdélyország az én hazám", próbáljon mindebbe, vagyis a változásokba is belegondolni.