Még Kosztolányit is megbélyegeznék, mert azt találta mondani, hogy: "Egy falu, egy kisközség tulajdon országomban idegenebb nekem, mint egy idegen város. Valahányszor városba érkezem úgy tetszik, hogy haza érkezem." Ha valaki az egyik-másik újságban, az idegenben kalandozó magyar írókról szóló vitriolos cikkeket és durva oldalvágásokat olvasva vigasztalódni akar, akkor vegye kezébe Cs. Szabó László úti esszéit.

Ezek a gondolatok foglalkoztattak a Duna menti Titelen. A városi temető dombjáról távolra ellátni, felhőtlen időben hosszan lehet mustrálni a vajdasági tájat. Délkeleten Dél-Bánát, amelynek magyarjairól még az egypártrendszer levette a kezét. Szerémséget jóval előbb - valahol a két világháború között - kezdték hanyagolni. Észak- és Közép-Bánát mindig is kegyvesztett volt, újabban pedig mind gyakrabban esik ki a tudatunkból. Pedig legnépesebb városában Nagybecskereken, közel 16664 magyar él. A tartomány fővárosáról, Újvidékről az új magyar politikai elit azt álltja, hogy "nem lehet többé védeni". Pedig ebben a robbanásszerűen fejlődő városban, már 1910-ben 18427 magyar élt, ma pedig 15687, annak ellenére, hogy súlyos megpróbáltatásokon estek át, mégis megvédték magukat. Közép-Bácskáról lassan már tudomást sem veszünk, holott több tízezres lélekszámról van szó. Óbecse (20018), Szenttamás (3920), Kula (4082), Óverbász (2885). Ezzel szemben, nem nyújt semmiféle megnyugvást a Szabadkára el-lejárogató, jó szándékú anyaországi politikusok, még kevésbé az időnként itt víkendező "trianoni ifjak". Minél hevesebb a nemzeti hév, annál inkább zsugorodik a tér, amit érzékel.

A titeli dombon a sírok között botorkálva sok magyar felirattal ellátott sírkeresztre találok. Meglep, hogy a legtöbb sírhant gondozott. Igen, Titelen is élnek magyarok (1920), akikről ugyancsak megfeledkeznek a nagy nemzetmentő retorikák. Mert - úgymond - őket sem lehet többé védelmezni, emiatt elég, ha ápolják a titeli sírdombon a nyughelyeket. A síremlékfeliratokon hajóskapitány és hajós, olvasom. A nagyvilágba elkalandozott magyarokról tanúskodnak ezek a feliratok. Magyarok és kisebbségiek.

Titelnél torkollik a Tisza a Dunába, vagyis két olyan folyó találkozásáról van szó, melyek megléte mélyen beivódott kulturális jelrendszerünkbe, s ma már - akarjuk ezt vagy sem - szimbolikus erővel hatnak. Számomra például, innen válik érthetővé, többek között, a szabadkai és az újvidéki szecesszió közötti különbség, innen érzékelhető a legjobban a Tisza menti Magyarkanizsa polgárosodó, avagy a közép-bácskai Topolya mezővárosi hagyománya. Erről a pontról tekinthető át az egész Vajdaság. Itt értem meg az anyámat, aki Óbecsére látogatva mindig kivezetett a Tisza partra, ahol hosszasan, szótlanul nézett maga elé.

A titeli fennsíkon tárul fel a dunai hajóskapitányok életútja is. Az ő sírjuk előtt értettem meg a plebejus kozmopolitizmust, amelynek függvényében érthetővé válik Cs. Szabó László erdélyiségének és európaiságának ötvözete.

Ezen a ponton tudom megérteni a szenttamási utcabelieket, akik esténként a ház előtti kispadon üldögélve a nagyvilágról ábrándoztak. Leginkább Amerikáról, Kanadáról és Ausztráliáról képzelegtek. A világlátott embernek nagy volt köztük az ázsiója. A fronton járt férfiak történetei, a más országokban élő emberek szokásairól szóló elbeszélések, hosszan lekötötték a figyelmüket. Hol jártak, mit láttak és mennyi újat tanultak ilyen és hasonló kérdésekkel vizsgáztatta a katonaságot szolgált fiatalokat az utca népe.

Az igazi váltás azonban a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején a Gastarbeiter-hullám beindulásakor következett be. Fiatal magyar lakatosok, mechanikusok, szobafestők, ácsok, kőművesek, vízvezeték-szerelők, kétkezi munkások nyugat felé vették a vándorbotot. A jobb megélhetés reményében indultak útnak és - felfedezték a nagyvilágot. A szükség késztette őket, de közben új ismeretekre, szakmai tudásra tettek szert, amit hazatérve bőségesen kamatoztathattak. Életre kelt a régi hagyomány, amelyről apáik, évtizedeken át csak a kispadokon álmodoztak. Aztán jöttek vissza, előbb csak vendégségbe, új szokásokkal, másfajta igényekkel és elvárásokkal felvértezve. Hozták az új technológiát, sürgették az életformaváltást.

Modernizálták szüleiket, minek következményei szemmel láthatóak voltak. A falusi házakba, a gang végén, fürdőszobát építettek, és egyre többen kérelmezték a postát, hogy vezessék be lakásukba a telefonvonalat. Megtakarított pénzükből sok Gastarbeiter Németországban készítetett tervrajzok alapján kezdett építkezni. A helyi értelmiségiek nemzetidegenként bélyegezték meg a posztmodernt, amikor a fiatal Gastarbeiterek nekiláttak posztmodern stílusban megépíttetni villáikat. Utólag persze lehet gyanúsítgatni őket, hogy csak a divatot majmolták. Én inkább azt állítanám, hogy úgy viselkedtek, mint az őseik, akik hozták és vitték a népdalok motívumtárát.

Aztán az otthoniak közül sokan egy-két hétre, ritkán, esetleg hosszabb időre is, vendégségbe utaztak Németországba, Ausztriába, Franciaországba. A pórnépből nem sznobok lettek, nem is antisznobok, hanem nyugatiasodó magyarok. Az új élettörténetek felfrissítették a régi családtörténeteket,

amelyekben a nagyapa vette a vándorbotot s megjárta Franciaországot, netán Amerikát is.

A plebejus narratíva, megújult, új talajra talált, a nagyvilág egyre közelebb került.

Miközben bekapcsolódtam az újvidéki irodalmi életbe, találkoztam írókkal, akik az újvidéki lakóházakban a falusi élet szépségéről méláztak. Számukra a vidék képviselte az erkölcsi tisztaságot, a hiteles életet.

Két egymással párhuzamos világ létezett.

A nép kozmopolita volt, nyitott szemmel járt, elfogadta a kor kihívásait, az értelmiség jelentős része pedig a "paraszti aranykorról" tűnődött. Nem szólnék ellene, hisz a szándék nemes volt, meg akart őrizni valamit, ami végpusztulásnak indult; tudniillik olyan változások zajlottak le a társadalomban, amelyek nem hagyták érintetlenül a magyar kisebbséget sem. A főleg magyarlakta Zentán például 1961-ben a lakosság 43,6 százaléka foglalkozott földműveléssel, tíz évre rá, 1971-ben viszont már csak 35 százaléknyi. Ekkor már a város minden ezer lakosából (beszámítva a gyermekeket, a nyugdíjasokat is) 21 külföldön vállalt munkát. A számok ékesen bizonyítják miféle életmód- és életformaváltás történt Vajdaság szerte.

Nem az elit nyugatosodott először, hanem a nép, amely előtt az elit nagy része értetlenül állt. Óvta a kisebbséget a várostól, a nagyvilágtól, miközben terjesztette a kultúrát, amely arról szólt, hogy a város veszélyeket rejt a nemzeti identitásra nézve. A következményekkel manapság szembesülünk: a kisebbségi közösségekben egyre inkább tapasztalható a városok "kiürítése". A városellenes kultúra természetesen célt tévesztett, hiszen a "gyökerekhez való hűség" jegyében a nem képes falvakban marasztalni a magyarokat. Emiatt nem érheti vád. A gond inkább az, hogy ez a folklorizáló kultúra nem készíti fel a kisebbségi embert a városi életformára. Se szeri, se száma az anyaországi alapítványok által támogatott felméréseknek, amelyek szerint a faluból városba beköltöző magyarok az asszimiláció áldozatai lesznek. Ez közismert tény, minden felmérés nélkül is. A pozitivista felmérések megelégszenek a városellenesség sugallatával, de meg nem kérdezik, honnan is érkeztek ezek az emberek a városba. Természetesen vidékről. Jöttek a jobb élet reményében, s jöttek azért is, mert élt bennük a régi népi hagyomány, hogy látni és tapasztalni kell a nagyvilágot. Ám az a kultúra, amit kaptak, arról szólt, hogy árulást követtek el, mert elhagyták a közösséget, s új szocializációs kultúra nélkül, először kulturális vákuumban érzik magukat, majd kezdődik a lassú, kényszermentes, sokszor sok belső, egyéni meghasonlással járó asszimiláció.