Az elmúlt hetekben nemcsak a közvélemény figyelme fordult az utcai erőszak felé, hanem a legfőbb közjogi méltóságok is fontosnak tartották, hogy találkozó keretében vitassák meg a kérdést. Az eddigi hírek szerint a találkozó inkább PR-esemény volt, semmint érdemi hozzájárulás a problémák kezeléséhez. A gondok ugyanis nem pusztán az utcai erőszak állami kezelésének kudarcához kapcsolódnak. Az utóbbi két év eseményei azt bizonyítják, hogy különösen nagy felháborodást keltő ügyekben a Magyar Köztársaság nem tudja biztosítani a jog uralmát, a demokratikus jogállamiság egyik alapkövetelményét.

Érvényesül-e a jogállam akkor, amikor az évszázad maffiaügyének nevezett Energol-ügyben tizenegy évig tart az eljárás olyan vádak alapján, amikért maximum öt év szabadságvesztés szabható ki? A büntető törvénykönyv szerint: "A büntetés célja a társadalom védelme érdekében annak megelőzése, hogy akár az elkövető, akár más bűncselekményt kövessen el." Beszélhetünk-e a jog uralmáról akkor, amikor a 2002-ben bekövetkezett hídlezárás ügyében hat évig kell várni az elsőfokú ítélet megszületésére, és érvényesül-e ilyenkor a büntetés célja? Érvényesül-e ez a cél a 2006. őszi zavargások elkövetői esetében, akiknek felelősségre vonásáról alig tudunk valamit, mint ahogyan a nemzeti ünnepeken azóta rendszeresen előforduló erőszak felelőseinek ügyéről sem. Érvényesül-e a büntetés célja és ezen keresztül a jog uralma, ha a 2008. július 5-i események után a közvélemény arról értesül - az eljárások kezdeményezésére jogosultak részéről érkező minden érdemi magyarázat nélkül -, hogy az elkövetők egy részét felmentették, más részük elenyésző súlyú pénzbüntetésben részesült?

Milyen kép alakul ki mindezek után a polgárokban a jogállamról? Különösen, ha hozzáveszünk olyan ügyeket, amelyek szintén a jogállam gyengeségeire utalnak, mint például a nyíltan gyűlöletre uszító internetes oldal elleni fellépés körüli tehetetlenkedés, vagy az alkotmányellenes szervezet betiltásának hosszú hónapokra történő elhúzódása.

A kormánypárt a közfelháborodást kiváltó eseményekre rendre olyan jogszabály-módosítási ötletekkel áll elő, amelyek az alkotmányos jogok korlátozásával oldanák meg a problémát, holott akár a "gyűlöletbeszédnek" nevezett jelenség büntetőjogi szankcionálása, akár a gyülekezési törvény utóbbi napokban felvetett módosítása csak a jóhiszemű joggyakorlókat korlátozná, a bűnözők, a szélsőséges garázdák elleni fellépéshez nem vinne közelebb. Az ellentétes véleményen lévő demonstrációk egyidejű megrendezésének tiltása esetén nem lehetett volna antifasiszta demonstrációt tartani a Hollán Ernő utcában vagy a Népszava székházánál. Tényleg ez lenne a jó megoldás?

Az állam képviselőinek, a kormánynak és a törvényhozásnak inkább azzal kellene foglalkoznia, hogy a meglévő jogszabályok pontos alkalmazása miért nem történik meg. Ha a rendőrség nem oszlatja fel a hatályos törvények szerint az erőszakos gyűléseket, ha utána az ügyészség nem lép fel a lehető leghatározottabban a felelősök felkutatása és megbüntetése érdekében, a bíróságon pedig abszurd indokolás születik, akkor itt a problémáknak sokkal mélyebb okai vannak. (Annak a bírónak, aki úgy ítéli meg, hogy az ellenvéleményen lévők tojással való megdobálása belefér a véleménynyilvánítás szabadságába, el kellene azon gondolkodnia, hogy helyesnek tartaná-e, ha az ítéletével elégedetlen felek ezentúl őt tojással dobálnák meg, élve a véleménynyilvánítás szabadságával.)

Ezek a körülmények és a még hosszan sorolható példák arra, hogy az igazságszolgáltatás mennyire nem törődik azzal, hogy gyors, a törvényes célokat hozó döntéseket hozzon, és esetleges hibáit a közvélemény számára megnyugtató módon orvosolja, azt mutatják, hogy a magyar jogállamiság kiépítésekor valami nagyon el lett rontva. Ráadásul nem is túl nehéz belátni, hogy mi.

Normális körülmények között nagy horderejű gazdasági bűnügyeket, mint amilyen az Energol- vagy a Postabank-ügy a bíróságoknak a közvélemény figyelmétől övezve is ésszerű időn, néhány éven belül be kellene fejezniük. (Összehasonlításul: az USA-ban nagy vihart kavart Enron-ügyben, amely nagyságrendekkel nagyobb horderejű volt, mint az említett magyar esetek, a büntetőeljárás megindításától számított három év múlva már súlyos szabadságvesztéseket szabott ki a bíróság.) Az Erzsébet híd 2002-es lezárása, a tévészékház ostroma, a nemzeti ünnepeken elkövetett garázdaságok és hivatalos személy elleni erőszak ügyeiben két-három hónapon belül ítéletnek kellett volna születnie, hiszen csak így lett volna alkalmas a büntetés céljának elérésére, az elkövető és mások visszatartására a további bűncselekményektől. Az alkotmányellenesen működő szervezet feloszlatását pedig az ügyészi kereset megindításától számított egy hónapon belül végre kellett volna hajtani.

Természetesen nem állítható, hogy ezek a lépések véget vetnének a politikai szélsőség jelenlétének vagy az utcai erőszaknak. E jelenségek mögött politikai okok húzódnak meg, amely okokat politikai eszközökkel lehet és kell kezelni. Az államnak is tisztában kell lennie azzal, hogy ha például a Pénzügyminisztérium törvényellenesen visszatartja az áfa-visszatérítéseket vagy meghamisítja a költségvetési adatokat, vagyis látványosan törvényt sért, akkor bekövetkezhet az a helyzet, hogy a megkeseredett polgárok úgy érzik, ha az állam sérthet törvényt, akkor ők is megtehetik. Ennek a politikai problémának a kezelése azonban elsősorban nem jogi kérdés.

Mindazonáltal a jog eszközeivel a jogállamban elviselhető mértékűre lehet visszaszorítani a gyűlöletkeltést, az uszítást és a köztéri erőszakot is. Ehhez világos jogszabályokra, de mindenekelőtt pártatlan és törvényes végrehajtásra van szükség. A törvényeinknek sok hibájuk van ugyan, és bizonnyal javításra szorulnak, de nem alkalmatlanok arra, hogy következetes alkalmazásukkal visszaszorítható legyen a rasszizmus, a gyűlöletkeltés vagy az utcai erőszak. A fő probléma a törvények végrehajtásával van.

A közvéleményben, de talán még a jogalkotókban sem tudatosult, hogy a magyar igazságszolgáltatás működéséből gyakorlatilag sikerült száműzni a közérdek érvényesülését. Az igazságszolgáltatás menetében szerepet kapó szervezetek közül jelenleg egyedül a rendőrség tevékenységét kíséri szakmai és politikai felelősségre vonás, az ügyészségét és a bíróságét nem. (Az utóbbi esetében helyes, hogy nem). Ha a rendőrség körül botrány van, a miniszter vagy maga a kormányfő magyarázatra kényszerül, sőt leválthatják a főkapitányt vagy magát a minisztert is, tehát érvényesül valamifajta felelősség. Nem véletlen, hogy a 2006. őszi kudarcok után, 2008-ban már mindenki (ombudsman, jogvédők, elemzők) úgy látták, hogy a rendőrség tanult a hibáiból, és egyre szakszerűbben látja el feladatait. Ugyanakkor a magyar jogrend szerint a büntető eljárásokban meghatározó szerepe van az ügyészségnek, hiszen ez a szerv irányítja a nyomozásokat, dönt a vádemelésről, képviseli a vádat vagy fellebbez a hibás bírói döntésekkel szemben. Az ügyészségről nem véletlenül beszélnek a világ nagy részén úgy, mint közvádló hatóság, vagyis olyan szervezet, amely a közösség érdekében lép fel. Az sem véletlen, hogy gyakorlatilag egész Európában, és szinte valamennyi fejlett jogállamban az ügyészség mint közvádló hatóság rendelkezik politikai felelősséggel, ami abban jelenik meg, hogy a legfőbb ügyész vagy a kormány tagja, vagy az ügyészi szervezet az igazságügy-miniszter alárendeltségében működik.

Amennyiben nálunk is ez a modell működne, az ügyészség vezetőinek biztosan a közvélemény előtt kellene számot adniuk azokról az ügyekről, amikről fentebb szóltunk. A jelenlegi alkotmányos helyzet, amely tovább élteti a szovjet típusú ügyészi szervezetet, a baloldal erőteljes követelésére maradt fenn. Lehet így dönteni, de akkor tudomásul kell venni, hogy a közérdek az igazságszolgáltatásban nem tud érvényesülni, ugyanis a bírói függetlenség helyesen kizárja, hogy a bíró engedjen a közvélemény nyomásának. A jog uralmának érvényesüléséhez azonban kellene olyan szerv, amely ügyfélként megjeleníti a bíróság előtt a közösség, a társadalom érdekét. Olyan közvádló szervezet, amely a szélsőséges utcai erőszak után kiáll a nyilvánosság elé, és elmagyarázza a polgároknak, hogy mi történt, miért történt és mi fog még történni. Azzal, hogy mindez elmaradt, újabb súlyos vereséget szenvedett a jog uralma, és ezen keresztül a demokratikus jogállam.

"Nem véletlen, hogy a 2006. őszi kudarcok után, 2008-ban már mindenki (ombudsman, jogvédők, elemzők) úgy látták, hogy a rendőrség tanult a hibáiból, és egyre szakszerűbben látja el feladatait."