Péntekenként tészta
Van egy nemzedék, jelesül az enyém, amelynek a gyermeküdülésről ugyanaz a két dolog fog eszébe jutni, amíg csak meg nem hal. Egyrészt a megélt úttörőtáborok bornírt zászlófelvonásai, másrészt a Tanácsköztársaság. Mert hát minden tankönyvben ott állt feketén-fehéren, hogy a dicsőséges százharminchárom napba nemcsak a margitszigeti belépődíj eltörlése fért bele, hanem még a proletárgyermekek szervezett nyaraltatása is. Aki egy kicsit utánaolvasott, azt is megtudhatta, hogy a Lóversenypályát alakították gyermeküdülőteleppé: kétezer iskolás töltötte itt a napot reggel nyolctól este hétig.
A kettő között, tudtuk mi, nem volt semmi. Ahogy viszont dr. Schuler Rezső - a főváros Statisztikai Közlemények sorozatában 1937-ben megjelent A Székesfőváros gyermeküdültető tevékenysége című kötet szerzője - éppen a Lóversenypálya ilyetén praktikus hasznosítását hagyja teljesen említetlenül. Annak ellenére, hogy ő még az olyan kezdeményezéseket is büszkén sorolta, mint amilyen az Aréna (ma: Dózsa György) úti leánypolgáriban 1911 és 1915 között kialakított "kerti iskola" volt, ahol a diákok az enyhébb évszakokban az egész napot a kertben töltötték, annak "méreteit, útjait, fáit, fűtábláit dolgozták fel rajzban, fogalmazásban, számtani példákban és geográfiai tájékozódásképpen".
A háború azonban a kerti iskolát is elsodorta. Olyannyira, hogy utána annak, aki a "rosszul táplált, fejlődésben visszamaradt, betegségtől leromlott, az egészségtelen lakás levegőjétől fertőzött", magyarán rendkívül szegény családban élő gyermekek sorsát enyhíteni kívánta, jóval kevésbé távlatos célokat kellett maga elé tűznie. Azt például, hogy nyárra a külső városrészekben lévő, így egészségesebb levegőjű iskolaépületekben rendezzen be üdülőtelepet nekik. A húszas évek elejétől a Diana utcai, a kőbányai Maglódi úti s két zuglói tanintézet is fogadott csoportokat. A legtovább viszont a köztemető szomszédságában, a Kozma utcában álló iskola őrizte meg nyaralótelep-szerepét.
A helyzet persze idővel javult, a húszas évek végétől egyre több vidéki telepen sikerült üdültetni a rászoruló gyermekeket. (Az egyéni elhelyezés nem vezetett eredményre: a jelentkező gazdák csak munka ellenében vállalták volna a gyerekek ellátását.) 1930-ban a főváros megvásárolt egy telket Zamárdiban, az elkövetkező években ott alakította ki legnagyobb telepét. 1935-ben, a kormányzó hitvesének látogatása után Horthy Miklós adományából még a szomszéd földdarabot is sikerült hozzácsatolni. Ugyanezen látogatás után a "vitéz nagybányai Horthy Miklósné üdülőtelep" olyannyira a főméltóságú asszony érdeklődésének homlokterébe került, hogy 1936-ban az ő kifejezett kívánságára kezdte bevezetni a főváros a nyaraló gyerekek formaruhával való ellátását. A zamárdi telepen már az első nyáron fehér pettyes, kék kartonruhát viseltek a kicsik.
Mindazonáltal a vágyott ideáltól azért nagyon messze volt a főváros üdültetési tevékenysége. 1929 után mind kevesebb pénzt tudtak e célra fordítani, és bár az iskolaorvosi hálózat minden évben beajánlotta a rászoruló beteg és szűkölködő gyermekeket, nem mindnek lett része némi nyaralásban. A nélkülözők legfeljebb kétharmada-háromnegyede - évente tíz-tizenkétezer gyermek - jutott hozzá az éltető napfényhez, rendszeres étkezéshez. A kerületi elöljáróságok nyilvántartása szerint pedig még nagyobb lett volna az igény: a hivatal nem az iskolaorvosok által kalkulált hét, hanem a három és tizennégy év közötti korosztály legalább tizenöt százalékát tartotta számon ínségesként.
A terv egyébként az volt, hogy idővel kiépítik azt az üdülőrendszert, amely tóparton, hegyekben vagy éppen síkvidéken fogadja a kezelésre, pihenésre szoruló gyerekeket. Ennek azonban útját állta a gazdasági világválság. A főváros így rákényszerült a magánkezdeményezésből működő egyesületekkel való együttműködésre. A harmincas évek második felében csaknem húsz jótékonysági egylet, tucatnyi katolikus egyházközség és legalább ennyi nagyvállalat foglalkozott Budapesten gyermeküdültetéssel, de a legnagyobb telepekkel a Zsófia Országos Gyermekszanatórium Egyesület rendelkezett. Almádiban és Szabadiban egyszerre több ezer gyermeket tudott elhelyezni, így a főváros is bérelt tőle helyeket.
Schuler doktor munkájából persze azt is megtudhatjuk, hogyan zajlott egy nap e fővárosi üdülőtelepeken. Nos, egyrészt egészségesen, másrészt igen fegyelmezetten. Korai kelés és korai fekvés, rendszeres mosakodás, testgyakorlás és ima, valamint napi ötszöri étkezés határozta meg a napot. A házirend nemcsak arról rendelkezett, hogy a gyermekek a felnőttekkel tisztelettel, társaikkal pedig szeretettel bánjanak, hanem magában foglalta a levélírás kötelezettségét, az ágyak rendjét, a rendszeres orvosi vizsgálatot és a tilalom ellenére otthonról küldött élelmiszercsomagok közös elfogyasztását is. Habár élelemre valóban aligha lehetett szükség ott, ahol - mint a korabeli étlap mutatja - reggelire három deci kakaó, uzsonnára ugyanennyi tej, tízóraira ízes, mézes, vajas, zsíros vagy liptóis kenyér volt, ebédre leves és (pénteket kivéve) valami húsétel, vacsorára pedig tejberizs vagy épp serpenyős burgonya került.
Ételben talán azok a gyerekek sem szenvedtek hiányt, akik az üdülőtelepekre nem jutván el, a főváros egész napos kirándulásain vettek részt nyaranta. 1927-ben a hűvösvölgyi Nagy-réten, egy évre rá a svábhegyi Városkútnál, 1931-ben pedig a Városligetben - a Stefánián, a volt Kollegerszky-féle vendéglő elhagyatott kioszkjában - hoztak létre "kirándulóházat". A gyerekek kedvezményes villamosjeggyel jutottak el ezekre a helyszínekre, útközben az őket kísérő pedagógusokkal hosszú sétákat tettek, játszottak és beszélgettek, majd megfelelő ütemezéssel elérték a kirándulóházat, ahol egy tál étel várta őket. Hetenként négy alkalommal főzelék hús- vagy tojásfeltéttel, péntekenként tészta.
Mindettől nem utolsósorban azt várták a város vezetői, hogy "a társas együttlét, a megfelelő felügyelet, az étkezési szabályok gyakorlása mind-mind hozzájárulnak a gyermekek helyes irányban való neveléséhez". Az üdülőtelepeken vendégül látottak esetében is erősen remélték, hogy az ott eltöltött hetek alatt megtanulják "az illedelmes társas érintkezés és az egészséges élet szabályait". Ennek érdekében - hangsúlyozták - "a baráti viszony, az összetartozás, a polgári és hazafiúi érzés, a kötelességérzet, részvét, őszinteség, önérzet, bátorság, szerénység, türelem és tisztelet érzelmeinek kifejlődésére kell súlyt helyezni".
Mindezek után az sem meglepő, hogy a nyaralásról hazatérő gyerekek szüleit is írott jó tanácsokkal látták el. Nem pusztán arra hívták fel a figyelmüket, hogyan mosdassák, mivel etessék, miért fésüljék és mikor altassák gyermeküket, sőt nemcsak az öv helyett alkalmazott nadrág- és szoknyatartó előnyére tértek ki, hanem egy általános alapelvet is megfogalmaztak. Az üzenet első mondata mindenekelőtt leszögezte: "Szeressük gyermekünket!"
