Hogy már szédült korábban is, hogy mindenféle étrend-kiegészítőket evett, persze a saját titkára, merthogy a sportorvosok csak és kizárólag ellenőrzött, laborokban megvizsgált kajamellékleteket engedélyeznek, amelyek naná, hogy nincsenek rajta a listákon. Jönnek a kissé sunyik, hogy azért történhet ilyesmi, mert agyonhajtják a kajak-kenusokat, érthetően, ez a legsikeresebb magyar sportág, kellenek az újabb aranyak, pláne az olimpián, hát, hiszen az érmek után jön a pénz, a támogatás, amiből újabb megerőltető edzések következnek, újabb érmekkel és sikerekkel, meg újabb, még nagyobb pénzekkel. És újabb halálokkal, amelyek aztán megint felkavarják a csak látszólag csendes vizeket. De erre az átmeneti sikeridőkben nem gondol már senki. Akkor a Himnusz szól.

Úgy látszik, ebből a mókuskerékből nincs kiszállás.

A Kolonics-tragédia sorai alatt azt olvasom, hogy újabb doppingos kerekezőt vitt el a rendőrség a Tour de France körversenyről, ki is zárták, a csapat meg lassan elfogyasztja önmagát, rendre tudatosan kiesik valaki, gondolom, hogy a reflektorfényből végleg kikerüljenek. Alig egy éve, hogy a Tourt már-már eltemették a sorozatos doppingbotrányok miatt, aztán megtisztulás hirdettetett, s lám, megint ott kerekeznek, hegyre föl, völgybe le, fáj mindenem, ahogy nézem őket, nem, ember erre nem képes. Ezek a kétlábúak már nem emberek, hanem tenyésztett tüdő-izom-kerekek. Itt már nem a sport számít régen, hanem az üzlet. A pénz. Sokkal nagyobb tétekben persze, mint nálunk, de a lényegen ez mit sem változtat.

Mint ahogyan semmi sem változtat egyelőre a profi labdarúgáson. Egy itthoni sztárfutballista brit földre került, zengték nevét a lelátók, aztán megsérült, hosszú ideig ápolták, mire vissza tudott térni a gyepre. Mondják, ez általános: az angol bajnokság olyan tempót diktál, hogy aki nem abban nőtt föl, mind lesérül, amíg az izmai-inai-ízületei át nem állnak. Ha sikerül - lesz pénz. Ha nem - hát nem. Mehet világgá, mindig van újabb jelentkező. Az angol foci mániákus szemlélője vagyok. Nem értek hozzá, csak élvezem a kegyetlen hajtást, hogy az utolsó pillanatig megszakad mindenki, alig várom a fordulókat, tapsikolok, hogy még karácsonykor sincs szünet, őrjöngök, ha valaki nem hozza a száz százalékot, ha tartalékosan állnak ki (van ilyen?). Olyan vagyok, mint a többség. Gladiátorokat akarok látni, vért és halálos küzdelmet, eszembe sem jut, hogy ezek már nem játékosok.

Bízom az emberekben, akkor is, amikor már nem kellene. Eszemben sincs, hogy arra jussak: Kolonics tiltott szerekkel élt. Eszemben sincs megkérdezni: 36 évesen ki lehet-e tenni ilyen terhelésnek bárkit is. Eszemben sincs, hogy kétségbe vonjam a magyar sportorvoslás világszínvonalát, vagy azt, hogy a mentőszolgálat mindig mindent megtesz, amit meg kell tennie. Eszemben sincs nem örülni minden himnusznak, felvont trikolórnak. Mint ahogy senki nem vonhatja kétségbe megrendülésemet, amikor azt hallom, hogy egy jövőjét tervező olimpikonnak, utolsó versenye előtt három héttel, 36 éves korában megáll a szíve a vízen.

Ami néhanapján eszembe jut: nem kellene-e már komolyan elgondolkodni azon, hogy ez így nem mehet tovább? Ebbe az "ez"-be pedig tessék beleérteni, hogy tarthatatlan a dopping tiltásrendszerének mai álszent, hazug, rothadt gyakorlata, amely álszent, hazug rothadtság az egész nemzetközi sportvilágot átitatja. Hogy a sport már nagyon, nagyon messze van attól, amit valaha sportnak neveztünk. Üzlet lett, kegyetlen üzlet, ahol a pénz nem ismer kíméletet. És ha már így lett, ki kell mondani: a sport nem lehet egyszerre "nemes, tiszta versengés, a népek nagy békéltetője" és - üzlet.

Újra kell fogalmazni: vagy-vagy. Amíg ez minden következményével együtt ki nem mondatik a legfelsőbb helyeken, és el nem fogadtatik a közvéleménnyel, addig csak egyet tehetünk: tétován tépelődünk egy-egy ember hirtelen szívhalálán.