Innen nézve nem mondhatók véletlennek se a friss amerikai és - keserű kimondani - magyar halálesetek sem.

A helyzet rossz, a szövetségi kapcsolatok szempontjából pedig kényes. Rossz, mert az afgán tálibok kimúlás helyett újjáéledtek, ami azzal fenyeget, hogy az al-Kaida-láncolat megint egyszer biztos hátországot mondhat magáénak a Pakisztán északnyugati határtartományaitól Afganisztán délnyugati tartományaiig húzódó ívben. Kényes, mert a fellángolt háború terhének javát amerikaiak, britek, kanadaiak és hollandok viselik, kik közül a kanadaiak már nemegyszer fenyegetőztek azzal, hogy kivonulnak, hacsak a teherelosztás nem lesz méltányosabb. Ami úgy értendő, hogy németek, olaszok, franciák, spanyolok Afganisztán békésebb vidékein állomásoztatják - egyébként igen jelentős létszámú - expedíciós csapataikat, és láthatóan erősen vigyáznak arra, hogy a nevük lemaradjon a veszteséglistákról. S ha egyikük-másikuk mégis odakerül, nyomban felhangzik a kürtszó: "Mit keresünk mi Afganisztánban?"

Háborút áldozatok nélkül persze nehéz megúszni, csakhogy az elmúlt fél évtizedben nem kevés erőfeszítés történt annak érdekében, hogy Afganisztán - Irakhoz képest - "könnyű esetnek" találtassék. Holott alapvető tévedés volt "a nemzetközi terrorizmus elleni háború" egyes számú színterét Irakba áttolni, ahonnan (Szaddám idején) se terrormerényletek nem indultak ki, se az al-Kaida nem telepedett meg.

Világos? Alapvető tévedés. Legalábbis a friss afgán fejlemények fényében. Még nem olvasom (de egyszer biztosan fogom), hogy George W. Bush elnök aránytévesztő, Irak-ellenes megszállottságára terhelhető rá az egész tálib újjászületés, azt viszont igen, hogy Fitzgibbon ausztrál védelmi miniszter szerint az egész iraki háború nem volt egyéb, mint "a fő hadszíntértől elterelő út". Egyszóval: folyamatosan Afganisztánra (és Pakisztánra) kellett volna összpontosítani, nem pedig Irakra, ahonnan - immár Barack Obama szenátor, demokrata elnökjelölt nézete szerint is - nem jött "valódi" terrorfenyegetés. Mi tehát a megoldás? Több katonát Afganisztánba. Emellett voksolt Fitzgibbon is, Obama is.

Ez elvileg rendben is volna, csakhogy az afganisztáni kalandot minden NATO-szövetséges a lehető legkevesebb emberáldozattal kívánná megúszni. Ez Kanada reakciója is, Magyarországé is. Másokat, mint mondottam volt, az tesz boldoggá, hogy nincsenek veszteségeik. S ha nem is mondják, úgy gondolják: amíg a dolgoknak ez az állapota tartósul, ők maradnak, ha nem, újragondolják az egészet.

Ilyen út azonban nincs. És ez Magyarországra is érvényes. Miközben mi azt fontolgatjuk, hogy "befagyasztjuk" afganisztáni ténykedésünket, már erősen körvonalazódik egy olyan NATO-politika, amelyik nemhogy kevesebb, sokszorta több erőfeszítést követel majd a tagországoktól Afganisztánban.

Talán nem lesz nehéz megértetni ennek a szükségességét olyanokkal, akik szenvedtek a nemzetközi terrortól, de kevésbé könynyű azokkal, akik nem. Pedig, levonván most már minden tanulságot az iraki hamis játszmából, azt kell mondanom sajnos: a tálibok elleni háborúban a részvételnek nincsen alternatívája, és még csak hamiskodni se kell, mint Irakban.