A szerző közgazdász

A civil fórumokon megszólaló kevés szakértő (Kovács Gyula, Szászvári Lajos) többnyire két témával foglalkozik: a vízfejjel és az alulfinanszírozottsággal. Mindkét probléma valós, de nem biztos, hogy ezek a lényegiek. A több pénzt is el lehet pazarolni. A vízfejből átrakhatjuk a státusokat mondjuk könnyűlövésznek, de az sem oldana meg szinte semmit. Legfeljebb kevésbé lenne okunk mosolyogni, hogy egy lövészre miért jut ennyi hivatalnok tábornok, illetve miért van annyi sokcsillagos státusunk, hogy azt a lassan hatvan éve háborúban álló izraeli tisztikar is megirigyelhetné.

A gond azzal van, hogy nem tudunk dönteni: továbbra is szép (?) emlékű agrártörténészünk körkörös védelmét oldjuk meg egyre kisebb Potemkin-hadsereggel, vagy egy szövetség tagjai vagyunk, és a szövetség egységes rendszerébe illesztjük azon képességeinket, amelyekkel mi tudunk - magas szinten - hozzájárulni a közös védelmi képességekhez. Most inkább az előbbihez állunk közelebb. Úgy vagyunk, mint az a háziasszony, akinek vékony a pénztárcája, mégsem tud dönteni, hogy mivel kínálja a vendégeit. Így aztán mindenből csinál egy kis falatkát, ami arra sem elegendő, hogy emlékeink legyenek az ízekről. Nekünk is van majd minden katonai szakmából egy kevéskénk. Ugye megmosolyogtató, hogy a központi kiképzőbázis ún. ellenerőszázadához tartozó három harckocsi majdnem egyenlő eséllyel vehetné fel a küzdelmet a Magyar Honvédség egész páncéloserejével, hiszen annak alig háromszor annyi tankja van. De sorolhatnánk ugyanígy más szakmákat is. Egy kevéske ágyú, egy csipetnyi páncéltörő stb. Ezért aztán még szomorúbb, hogy az ilyen mini-"falatkákat" bizony három dandárba, két bázisba, négy ezredbe és több önálló zászlóaljba, illetve ilyen jogállású szervezetekbe fogjuk össze egy kétcsillagos, hét egycsillagos tábornok és számos ezredes közvetlen irányítása alatt, akik fölött egy háromcsillagos és négy kétcsillagos tábornok gyakorolja a középszintű irányító-vezető szerv - az ÖHP - legfelsőbb vezetését. (Ami azt jelenti, hogy fölöttük még van egy magasabb vezetői szint, a vezérkar és a HM, természetesen számos tábornokkal.)

Ha adnánk egy kicsivel több pénzt - ami jogos lenne -, az sem oldana meg semmit, legfeljebb egy picit nagyobbak lennének a falatkák, vagy több falatkánk lenne. (És persze több tábornok.) Koncepcionális váltás kellene a források hatékony felhasználása érdekében. Persze ez nem csak Magyarországtól függ. Dönteni kellene szövetségi szinten is arról, hogy mit jelent, mit kell hogy jelentsen egy szövetség a XXI. században. Önálló - körkörös védelemre - berendezkedett nemzeti hadseregek és hadseregecskék egymás mellett élését, vagy egy egymást kiegészítő, öszszehangolt védelmi rendszert, amelyben mindenki ereje szerint a képességei legjavát adja.

Ez utóbbi persze ugyanolyan filozófiai váltást követelne a nemzetállami gondolkodásból a nemzetközi együttműködés felé, amiért civil vonalon az EU is küzd. Ne legyen kétségünk - főleg az integrációt folyamatosan fékező népszavazások láttán -, ez az út nem lesz sima! Ráadásul itt a hadseregről, a nemzeti függetlenség évezredes pilléréről beszélünk. Ha egy közös uniós külügyminisztertől is félünk, akkor milyen lenne egy valóban integrált védelmi erővel kapcsolatos felvetés első fogadtatása? Pedig ez nekünk, a kisebb NATO-tagállamoknak állna elsősorban az érdekünkben. Higgyük el, ez a felfogás csak erősíthetné a szövetség katonai erejét és az egymásra utaltság pozitív érzését. Nem potyautasok lennénk, hanem jól kiválasztott - tradícióinkhoz és gazdasági erőnkhöz igazodó - nemzeti képességeinkkel fontos fogaskerekei lehetnénk egy hatékony és erős gépezetnek.