Daru, hórukkemberek, hivatalnokok, kamerák. A turul megmoccan, majd a levegőbe emelkedik: szimbolikus lesz a pillanat. Aztán zaj harsan, sípolni és kerepelni kezdenek az árpádsávos lobogóval fölszerelt tüntetők. Vagy talán éjszaka lesz, mint csaknem három évvel ezelőtt, amikor helyére került a szobor? Titkos időpontban, hadművelethez illő precizitással megy minden, hogy mire az első kamera és az első tüntető a helyszínre ér, már repüljön a turul a - hová is? Valamely őt befogadni kész, elvbarát településre? Raktárba? A tétényi Szoborparkba?

Akárhogyan lesz is, ez a madár már örökké velünk marad. Árnyéka akkor is ránk vetül, ha már rég nem próbálgatja a szárnyait a kis budai téren. Bárhol lesz is, emlékeztetni fog minket a kétezres évek Magyarországának kínosan párbeszédképtelen mindennapjaira, hisz szépen felmondja majd az egész történetet. Hogy hatvan évvel a második világháború vége után egy önkormányzati testületnek eszébe jutott: emléket állít az "áldozatoknak", s az emlék legméltóbb megtestesítőjének a turult találta. Mit sem törődve azzal, hogy a madár mint jelkép foglalt, kirekesztő politikai ideáktól elválaszthatatlan, így hát a megbékélésre és közös emlékezésre nehéz volna nálánál alkalmatlanabb tárgyat találni.

Kikacsintó otrombaságát a testület aztán törvényszegéssel is tetézte, amikor engedély nélkül állította fel a szobrot. S ha eddig azt állítottuk, hogy a hegyvidéki turul az árok két oldaláról legfeljebb átkerepelni képes társadalomról fest majd képet a jövőnek, most hozzátehetjük: mindennapjaink megélt valósága is mindenestül ott van a szárnyai alatt. Az a három év például, amelyet az engedély nélkül állított szobor háborítatlanul végigálldogált Budapest egy igen frekventált pontján, különösen a tekintetben figyelemre méltó, hogy a hivatalok fogaskerekei végig serényen kattogtak. A labda pedig hol itt, hol ott pattant egyet, első fok, másodfok, eljáró hivatal, felügyeleti szerv, bíróság, szavazás, döntés és pecsét, a bronz meg szép lassan zöld patinát kapott. Ami még nem is volna baj, hisz a törvényesség fontos dolog, csak hát van itt egy furcsaság: ugyan hogy lehet az, hogy egyazon tényállás és corpus juris ismeretében más a kínkeserves menet végkifejlete, ha az ügyben "jobbos" helyhatóság jegyzője jár el, mint ha "balosé"?

A turulos eset tehát - az emberségesség óhajtása és a hivatali ügymenet ésszerűsítésének sürgetése mellett - arra is jó apropó, hogy immár ezredszer föltegyük a kérdést: normális dolog az, hogy a fővárosban huszonnégy egyenrangú önkormányzat vív bozótharcot egymással, mindent megtehet és mindent meg is akadályozhat? Hiszen amíg így van, látjuk, pillanatnyi érdekek, politikai játszmák és piti üzletek irányítják a várost. A végtelenségig elodázhatók a fontos döntések, viszont szempillantásnyi idő alatt el is rontható bármi. És ezen nem sokat fog segíteni, ha a ferencvárosi jegyző végre elszállíttatja a turult a Németvölgyi útról. De azért fontos pillanat lesz. Ha ajánlhatom, érdemes napvilágnál csinálni.