A cím rejtélyesen arra utal, hogy a volt oktatási miniszter "saját magát" képviseli, s az alcím ígéri a rejtély megoldását. A néven nevezhető szerzők hiánya az előítéletek szempontjából kedvező, hiszen ahol az előítélet az úr, ott nincs személyiség, nincsenek egyedi vonások, mindent megszab a skatulya, mely már eleve kész, csak bele kell helyezni a tárgyat. A "munkatársaik" bizton építenek arra, hogy miként Pavlov kutyája azonnal nyáladzani kezdett a húst ígérő csengetésre, az olvasókban Magyar Bálint nevére azonnal beindul a politikusokkal kapcsolatos előítélet működése. A cikk ügyes csavarral kikerüli a pártelőítéleteket, s a politikust az "elvtelen kapcsolat kihasználója" szerepébe helyezi. Ha ez a fogás nem lenne elég, lehet még hivatkozni az inkompetenciára. A "munkatársak" szerint Magyar Bálint "évtizedekkel korábbi szociológusi munkásságát leszámítva semmilyen kutatás-fejlesztési tapasztalattal nem rendelkezik".

Egy szavam sem lenne, ha a kifogásolt cikk a lap Vélemény oldalán jelent volna meg. Végül is mindenkinek szíve joga, hogy azt írjon, mondjon, amit akar. Nem lehetek elfogulatlan, ha Magyar Bálintról van szó, akit diákkora óta jól ismerek és szeretek. Mindkettőnket szerető besúgónk féltő aggodalommal írt róla, s jóslatai utóbb be is igazolódtak. Bár tanszékünk a liberalizmus oázisa volt a hetvenes években, Magyar Bálint egyetemen maradása már kiverte volna a biztosítékot. Nem rajta múlt, hogy tanulmányai nem kapták meg a megfelelő nyilvánosságot, s olvasói inkább a belügyi és pártszervek háza táján, semmint az akadémiai közösség körében akadtak. Féken tartói nagy bánatára közvetlenül a rendszerváltás előtt, kemény versenyben elnyerte a Woodrow Wilson intézet ösztöndíját. Maradhatott volna szociológus, ám politikus lett - de megmaradt benne az értelmiség érzékenysége, a kutató szellemre jellemző nyughatatlan kíváncsiság és a kreativitás. Első minisztersége idején ott voltam, amikor megalapította az egyetemi szféra állóvizét felkavaró Széchenyi professzori ösztöndíjat, s megindította a felsőoktatás reformját. A következő miniszter ellenreformja nem váratott magára, minden visszatért a korábbi kerékvágásba. A munkatársak alulinformálják az olvasót, amikor azt állítják, hogy Magyar Bálint kutatás-fejlesztési tapasztalatai kimerültek abban, hogy második oktatási minisztersége idején - a gazdasági tárcával megosztva - felügyelte a szektort. A szerzők elhallgatják, hogy 2003-ban ő volt az, aki a szakmai érdekképviseletek széles egyetértésére alapozva megalkotta a K+F+I szektort új pályára állító törvényt, melynek eredményeként létrejött a kutatás-fejlesztés csúcsintézménye, a Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatal (NKTH) és annak szilárd, a mindenkori költségvetés szeszélyeitől elvben mentes pénzügyi alapja.

Ezen a ponton jön be a képbe a "kapcsolat", mely a Népszabadság munkatársainak koncepciója szerint magyarázza Magyar Bálint jelölését a budapesti székhelyű Európai Innovációs és Technológiai Intézet (EITI) irányító testületébe. A "kapcsolat" létrejöttének szemtanúja vagyok. Az egykori Informatikai és Hírközlési Minisztérium K+F-ügyekért is felelős államtitkáraként találkoztam Boda Miklóssal, aki akkor az Ericsson Magyarország K+F-egységének rendkívül sikeres ágazati igazgatója volt, amit az is mutat, hogy tevékenységét 1999-ben Széchenyi-díjjal ismerték el. A szerzők beállítása szerint Magyar Bálint "szövetségre lépett az európai innovációban is befolyásos Boda Miklóssal". A cikk azt sugallja, hogy Magyar 2003-ban szívességet tett Boda Miklósnak azzal, hogy 2003-ban az új törvény által létrehozott intézmény elnökévé tette, s öt év után Boda viszonozta a szívességet, elintézvén, hogy Magyar az EITI exkluzív irányító testületének tagja legyen.

E koncepció szerint Boda Miklós minden szükséges kvalifikáció nélkül, Magyar kegyeltjeként lett volna az NKTH elnöke - és ebbe a koncepcióba nem illik bele, hogy Boda ugyanúgy radikális reformokba kezdett, mint Magyar a második minisztersége idején, amikor a felsőoktatás terén reformokat indított el - ezeket aztán Hiller István folytatta is. Az NKTH tanácsának tagjaként testközelből figyelhettem Boda reformjainak megszületését, melyek természetesen rengeteg érdeket sértettek. Ezeknek a reformoknak a lényege az erők koncentrálása, a verseny elve, a nemzetközi színtéren való megmérettetés, valamint az üzleti szereplők bevonása volt. Senki sem örül ezeknek a reformoknak azok közül, akik szerették a monopóliumot, nem törődtek a hasznosíthatósággal, s féltek a nemzetközi összehasonlítástól.

Magyar Bálint két minisztersége eltörölhetetlen nyomot hagyott a magyarországi szellemi élet újratermeléséért felelős intézményeken. Reformjainak vannak vitatható mozzanatai, de nem feledhetjük, hogy a reformok folyamatos ellenszélben, a politikai színskála különböző árnyalatait egyesítő "szent szövetségek" támadásainak pergőtüzében jöttek létre, telis-tele kompromiszszummal. Minisztersége idején a kompromisszumra való törekvés, az ellentétes szakmai érdekeltségek közötti egyensúly megtalálása, a konszenzus keresése tette lehetővé, hogy a magyar felsőoktatás rendszere európai pályára állt át, hogy kialakultak az alkotó szellem és az üzleti érdek közötti közvetítő intézmények, tudástranszfer cégek. Boda Miklós és Magyar Bálint "kapcsolata" az előítéletes sugalmazásokkal ellentétben a reformok jegyében létrejött szövetség, melynek semmi köze a szívességek cseréjéhez. Boda nem véletlenül befolyásos az európai innovációban, hanem azért, mert Barroso nem a Népszabadság munkatársainak információi alapján tájékozódott, amikor kinevezte az EITI irányító testületének tagjait kereső bizottság egyik tagjának. A munkatársak részéről különösen rosszhiszeműnek ítélem Boda "svéd háttérének" felemlegetését, mely Szabó László hajdani modorában alattomosan épít a "disszidensekkel" kapcsolatosan annak idején kiépített politikai-ideológiai előítéletekre. Mindez csak arra szolgál, hogy Magyar Bálint egy olyan sakkmeccs figurájaként jelenhessen meg, melynek játékosai nem magyarok, hanem gyanús idegenek.

A már megszűnt GKM közpolitikai igazgatójaként alkalmam volt részt venni az EITI Budapestre vonzásának óriási erőket megmozgató feladatában. Tudom, mert közelről láttam, hogy sokakkal együtt Boda Miklós mekkora energiával és ambícióval küzdött azért, hogy ez az intézmény Budapestre kerüljön. A "svéd kapcsolat" ebben az esetben aligha jelenthet többet, mint hajdan Rajk "jugoszláv kapcsolata".

Nemzetközi hallgatóság előtt tartott előadásaim egyik slágertémája, amikor a Széchenyi által annyira hiányolt hitelmentalitással szemben arról a magyarokra oly jellemző sarcmentalitásról beszélek, melynek jegyében honunkban mindmáig a panaszkodás, a kudarcban való kéjelgés, a sikerek által kiváltott rosszérzés uralkodik. Az EITI budapesti megtelepedése óriási siker, melyben az fejeződik ki, hogy Magyarországnak hitele van Európában. Hosszú azok sora, akik részt vettek és részt vesznek abban, hogy ez a hitelképesség kialakulhatott. Kár lenne, ha ezt a sikert önmagunk fordítanánk kudarcba.

A szerző szociálpszichológus