Én Capával tartanék: az újságíró szakmája már csak ilyen, konkrét és jelképes halálokat muszáj a köz elé tárni. Szándéka szerint Capával tart a magyar kertévézés nagy része is. Igyekeznek, de nagyon, hogy a különleges egyedi esetekből valami általános érvényű tanulságokat levonó dolgozatokat tárjanak a közönség elé. Aztán a legtöbb elhal az esztétikán.

Halálriportnak hívom e mindennapos darabokat. Nyomorgó emberek, májátültetés után meghalt, kutyák által halálra tépett, elásott gyerekek, holt kicsiket sirató szülők, afrikai nyomortáborokból menekített fél-magyar kislány, aki persze a riporter vállán sír. A "legszebb" darabban az újságíró frissiben a meggyilkolt kislány apjának/ anyjának orra alá dugta a mikrofont a "mit érez most?" - természetesen adódó kérdésével.

Hát mit is érezhetne?

Pedig a tévések szándéka szerint nagyon is fontos volna tudnia a képernyő előtt ülő távoli szemlélőnek, mit érez a halott gyermek apja-anyja-testvére, mit a szörnyülködő szomszéd, hogy hát tegnap még itt futkosott, ma meg már... Fontos volna, mert ezzel lehetne elérni a dráma csúcsát. A katarzist.

Azt a katarzist, amelybe - a TV2 Naplójának kvalitásos munkatársa, Keleti Andrea nyilatkozza ezt kollégámnak éppen - a riporter riportírás közben maga "belehal". "Drámát jobban tudok csinálni, mint vicces, nevetős riportokat" - mondja. És az ő zárt ajtós katarzisával nincs is dolgom. De: a dráma/katarziscsinálás, az élet esztétizálása divat lett. A "riport helyett dráma" pedig nem működik, bárhogy erőltetik is.

Merthogy olyan újságírói műfaj, hogy dráma - nincs. A dráma - műalkotás. Esztétikai kategória. Annak végén az ember valóban katarzist érez. A halált, amely ezeknek a riportoknak oly kedves témája, ott az ember megtisztulásként éli meg. A zárt történetvilág egésze "dolgozza át" a befogadót s emeli partikularitásából - hétköznapi létéből - a nembeliség magasa felé, magasába. (Tudom: Lukács György teleírta ezzel a felső polcokat, s manapság nincs elég magas létra leporolni e divatból kiment gondolatokat.) A halálriport végén nincs katarzis, bármennyire erőltetik is. Ellenkezőleg: a néző visszahull magába. Borzongva örül, hogy vele ilyen nem fordul elő. Sajnálkozik, de nem nemesül. Víz veri homlokát, annyit mond: mik meg nem esnek manapság, s pattint újabb üveg sört.

Vannak rejtőzködőbb halálriportok is. Ilyen volt a Napló egy régebbi beszámolója. Amikor Papp Gergely hirtelen azt mondta: ne dumáljunk mellé, irány Írország! A leányfalui gyerekgázolót kereste meg, hogy láthassuk a törvény elől menekülő arcát, otthonát. Repült, nyomozott, illetékest gyömöszölt. Az ír felesége meg sikítva kidobta. Pappnak alig lehetett néhány mondata. Ám ennyi épp elég volt ahhoz, hogy teljesítménye miatt elöntsön a szakma sárga irigysége.

Csak... Csak ez az addig karakán jellem ne játszotta volna el a ház kapuja előtt a magát félelmében összecsináló újságírót... Csupasz dráma volt ott elég, komédiára nem volt semmi szükség. Hagyjuk az esztétikát másra.