Bármennyit dicsekednek a hölgyek a női magazinok síkos oldalain (persze az urak is az ő sajtójukban), hogy negyven fölött kezdődik a lélek, hogy bennük sosem volt ilyen egységben test és lélek, azért a férfi, ha képzeleg, húsz s harminc közti nőt vetít az agya monitorára. (A nők nevében nem nyilatkozhatom.) Lányt tehát, s nem asszonyt. De ha negyven fölött vagy, már nem rád gerjednek a lányok, akikre te gerjednél, kivéve, ha híres vagy, illetve gazdag. Negyven fölött leszerepeltél. A munka piacán végképp. Ha vetélytársad jóval ifjabb, ő lesz a nyerő, akkor is, ha izzad, akkor is, ha tulok, amibe belebutulok. Mit lehet tenni? Igyekezz, mire középkorod végére érsz, legyen tiéd a vállalat. Pénzügyileg nagyon szedd össze magad, annyira, hogy ne izgasson, fölmondanak-e vagy előléptetnek. Tudom, könnyű ezt mondani.

Ki negyven múlt, már nem kell senkinek. Ezt hallom mindenkitől, mesélik mindenkinek. Én ugyan ötvenen is bőven túl vagyok, de az ötödik iksz kevésbé számít határvonalnak. Ki eljut az ötvenedik születésnapjához, azt lehet már ünnepelni, hiszen remélhető, hogy a legnehezén túl van. A negyedik iksz azonban gyásznap. Különösen, ha tőkés társadalomban éri meg az ember. Ha boltba mész, s kicsit is elegáns, csak húsz körüli lánykákat találsz, miniszoknya, kurta top, letegeznek, de nem szolgálnak ki, azt sem tudják, mi fán terem az. Ellenben valamilyen ízlés szerint szépek, lassacskán ez az egyetlen szempont vételkor és fölvételkor. Mintha a huszonegyedik század egyre görcsösebben ragaszkodnék a szépséghez, legyen bár szó gyümölcsről, mosógépről vagy munkaerőről. Pedig ki volna képes definiálni, mi a szépség? Közkeletű változat: szép, ami érdek nélkül tetszik. Ilyen azonban nem létezik. Az érdek, az önzés minden viszonylatot átszínez, akár tárgy, akár személy az egyenlet másik tagja. Szép, mint egy varrógép és egy esernyő véletlen találkozása a boncasztalon, ez Lautreamont, a rejtélyes francia költő sokat idézett definíciója. Fokozza a bizonytalanságot.

Ki negyven múlt, már nem kell senkinek. Ideje, hogy szervezkedjenek. Szervezkedjünk. Alakítsuk meg a Negyven Fölöttiek Klubját (NFK). Bombázzuk elemzésekkel a sajtót, melyekben bizonygassuk, mennyivel rátermettebb bárminő munkára az, akinek több a tapasztalata. Szerkesszünk kiáltványt e címmel: A munkaadók sem fiatalodnak! Forduljunk ombudsmanhoz, elvégre az életkori megkülönböztetés is rasszizmus, minden ránk következő generáció új nép, másfajta raj, ergo tisztelnie kéne bennünk a másságot. Ki-ki beszélje rá döntésképes helyzetben lévő szülőjét, nagybátyját és
-nénjét, bátyját és nővérét, érezzenek együtt azokkal, akik fölött eljárt az idő, nem jellemhiba, ha valaki több mint húsz éve dolgozik.

Ki negyven múlt, már nem kell senkinek. Legyen a mi országunk végre valamiben úttörő. Fordítsuk meg a trendet. Álljon élünkre az NFK (ne zavarjon, hogy ahhoz hasonlatosan csöng, mint a néhai NSZK). Titkárnőnknek válasszunk nálunk idősebbet. Jobbkezünk csak korban fölöttünk járó lehet. Bizalmi állásba negyven alattit akkor se vegyünk föl, ha épp a rokonunk. Legyünk végre egy kicsit igazságtalanok a másik irányba. Legyenek pozitív előítéleteink mindazokkal, akik egy vagy több gyerek szülőjeként szeretnének maguknak állást, jelentsük ki, hogy aki otthon megállja a helyét, az vélhetőleg a munkahelyén is, véleményt ne korábbi munkaadótól kérjünk, hanem inkább a házastárstól és az utód(ok)tól. Lehet, hogy nem szakszerűek ezek a vélemények, de megbízhatóbbak, mint a széllelbélelt ajánlólevelek. Követeljük néhány társadalom-lélektani kísérlet haladéktalan elvégzését. Például: egy ruhaáruház két egymás melletti osztályán áruljanak azonos cikkeket. Az egyikben csupa negyven alatti, a másikban csupa negyven feletti dolgozzék. Bizonyítódjék be, hogy a szépek és hamvasak nem feltétlenül nyertesek a versenyben. Sőt. Mindezek után hangoztassuk fennen és unos-untalan, hogy voltaképp mindenki negyven fölötti, ha a története egészét szemléljük. Ó, ezt kár elfelejteni. Sokan hiszik, hogy a negyven fölöttiek egyszerűen nem normálisak, s érdemtelenek az ember nevezetre. Hajh. Míg tizenéves volt a nemzedékem, mi ugyanezt vallottuk... sajnos szigorúbban - már a húsz fölöttieket is lenéztük. Ha erre gondolok, megenyhülök azok iránt, kik ma még negyven alatt csámborognak. Azért a klubba nem vesszük föl őket.