Merthogy a déli a Szent István körút, a keleti a Váci út és a nyugati a Duna, az evidens ugye. De hol húzódik az északi határ?

A szigorúbbak állítják: a Balzac utcán túl már nincs Újlipót-élet. Mások a Csanádyra vagy a Victor Hugóra voksolnak. Az engedőbbek még az Ipoly utcát, sőt a Drávát is Újlipótvárosnak tartják. Csak abban van egyetértés, hogy a Kárpát utcai panelvilág már túl van az Óperencián. Én mindenesetre a Balzacon túl már kezdek elbizonytalanodni.

Egyébként falusi gyerek vagyok, kisvárosi, na jó. Otthon vagyok hát itt is, Újlipóciában. Nem szülőhelyem e táj, nem is itt telt el ifjúságom, iskolába sem errefelé jártam - a zongoraórákat leszámítva, persze. Tudom a helyemet, beosztásomat itten, ahol a harmincévi helyben lakásra csak legyinteni szoktak. Nem kérkedek, csöndesen húzom meg magam a sarokban, és onnan fülelek csupán. Respektálom az őshonosokat, a Pozsonyi úti tükéket, ismerek jó néhányat, aki itt született hetven-nyolcvan éve, és nem mozdult azóta sem. Ha nem volt muszáj, persze. Volt, hogy muszáj volt.

Mindazonáltal: engem is köt jó pár szál ide. A Palatinus-házakban lakott példának okáért külön-külön és különböző időkben Gojszi dédanyám, az ő Anna lánya, élt e monstrumokban apai és anyai nagyanyám, anyám, és lakik ma is unokatestvérem és húgom, hogy az itt vizitált barátokat, ismerősöket ne is soroljam. Hon vagyok itt.

És hát őslakosok is tévedhetnek néhanap; nem felelt meg például a valóságnak az a széles körben elterjedt és általam írásban is rögzített információ, miszerint a mai Mocco tulajdonosa a neves atléta-televíziós-sportdiplomata fia lenne, de hát soha nagyobb baj ne legyen e hellyel. Amely egyébként a háború előtt Váradi Zoltán cukrászdája volt, amelybe a tulajdonos a Hollán utca 20.-ból sétált át naponta.

Míg a Palatinus-házak a húszas években az ország egyik leggazdagabb vállalkozójának, Schiffer Miksának a tulajdonában voltak, a Pozsonyi út páratlan oldalán a csepeli Weiss család volt az úr - tucatnyi bérház volt itt a kezükben. Lakható, élettel teli vidék ez ma is.

Nemcsak fák vannak itt, hanem egy kicsi kert is a Piccolo terasza mellett, Zita lány csinálta, két, háromlábú szék, no meg a vendégek óvják a kutyáktól keményen. (Az Újlipót-kutyákról és -kutyásokról még esik szó, elöljáróban itt csak annyit, hogy nagyon megváltoztak, mióta nekem nincsen kutyám.)

A szomszédos borbolt ajtajában mindig kinn álló Víg úr nem volt mindig boros; Dacia-alkatrészeket árult a kicsiny üzletben hosszú éveken át.

A gyerekek miatt muszáj elmesélni, hogy a Dacia az egy autótípus volt, amelyet a Román Szocialista Köztársaságban gyártottak a hatvanas évektől, mégpedig francia licenc nyomán.

Jó autó lett volna, ha nem romlott volna el mindig és biztosan. Ez azonban nem volt oly nagy tragédia, mivel hogy akkoriban valamennyi kelet-európai férfiember tudott és szokott volt autót szerelni. Már ha autózni akart. Az ember megvette, pontosabban megkapta, sok-sok évi várakozás után a Daciáját, átvette, beleült, és egyenesen ide igyekezett vele, az alkatrészboltba. Ha ideért, ami egyáltalán nem volt szükségszerű, akkor megvette a hiányzó vagy útközben elhagyott alkatrészeket, gyorsan megszerelte a kocsit, hazament vele, és ott aztán szerelte, bütykölte, buherálta boldogan tovább.

Aztán letűnt a Daciák világa, bár Daciát ma is gyártanak, és nálunk is kapható, de azt már nem kell szerelni, gyárilag megy.

Víg úrnak váltania kellett. Próbálkozott még ezzel-azzal, végül maradt a bornál; bort árulni manapság kevésbé izgalmas, de legalább biztos, nyugodalmas.

A Láng Téka szintén magában rejti az elmúlt évtizedek históriáját. Az egykor kárpitosműhely, majd autógumi-kereskedés helyén a nyolcvanas években nyitott boltot az Állami Könyvértékesítő Vállalat. Ebből privatizálta ki 1989-ben a Tékát egy volt hírlapíró és egy könyves aszszony, akiből nem lett zongoraművész. A bolt ma is az ő tulajdonukban van - a harmadik alapító kilépett. Éva mindig itt van ma is, a tulajdonostárs közben más vállalkozásokba is belevágott, melyek meglehetősen prosperálnak, de azért nem lett a kezdetektől hűtlen, ma is visszajár, ha Pesten van - köszönni, diskurálni, évente egyszer a részt kivenni, mert aki a kicsit nem becsüli, az ugye...

A könyvesbolt fő profilja a zsidó múlt és a zsidó kultúra, de minden kapható itt, és ami nem, az megrendelhető. Ami pedig meg sem rendelhető, azért Molotov-koktéllal lehet jönni, errefelé úgy szokás.

Amúgy törzsvendégek járnak ide, például én. Mindennap feltűnik továbbá az üzletben egy rezervált, kedves úr, Gyula bácsi, akiről az is látja, hogy gyermekorvos, aki nem tudja, de hát itt azt mindenki tudja is. Éva férje, Földes doktor a MÁV-kórházban gyógyította a gyerekeket évtizedeken át, még a régi, Holló-iskola neveltje volt, kihaló faj, ha vannak is még kóbor példányok itt-ott belőle. Most éppen Dömösön ünnepli fennállásának szép kerek évfordulóját. Azért Dömösön, mert ott még nem járt soha. Hát most már meglesz ez is.

És hol van még a második sarok!