S csak később jut eszünkbe, hogy valójában kínunkban nevetünk, ráadásul nem is Rákosin, a sztahanovistán és Sztálinon, s még csak nem is az őket megörökítő művészeken, hanem saját magunkon. A szocreálnak ugyanis félig-meddig még mi is a szenvedő kortársai vagyunk: itt élnek közöttünk azok a nyugdíjasok, akiknek több mint ötven évvel ezelőtt még úttörőnyakkendőt lobogtatott a szél a nyakukban, miközben a boldog jövőnek integettek kifényesedett arccal. S nem hitték volna, hogy ez lesz belőle: egy könnyfakasztó retrospektív tárlat.

A tegnap megnyílt kiállítás 1950 és 1956 között készült anyagát - több mint nyolcvan festményt és csaknem tucatnyi szobrot - Rieder Gábor művészettörténész állította össze, aki szerint a gyűjtemény megtekintésével ki-ki eldöntheti, hogy amit a szocreálban a munka hősei számára propagandisztikus, népboldogító céllal megalkottak, az vajon képes-e művészetként működni egy valódi múzeumi közegben. Alighanem ez a kiállítás legizgalmasabb fölvetése. Elvégre ezek a művek 1956 óta nem léteztek "valódi" műtárgyként. Nem találkozhattunk velük galériákban, nem kapkodtak értük műgyűjtők, s nem álldogáltak előttük álmodozó bölcsészlányok, hogy megfejtsék a titkukat.

Mármint ha van nekik.

Ahhoz ugyanis még a sokadik képen is elég egyszerűen libben Sztálin elvtárs nagykabátja, hogy az a libbenés maradandó élményszerűséget tartogasson az örökkévalóság számára. Pedig a korszak nagyjai nem voltak rossz festők, nem bizony. Senki ne mondja, hogy Benedek Jenő hatalmas tablóképei - mint a Mit láttam a Szovjetunióban? vagy a Drága Rákosi Mátyás, jelentjük...! - rossz festmények. Mesterségbeli tudásról és elhivatottságról tanúskodnak, megérintik a szemlélőt, és különös képzeteket keltenek benne, magyarán érvényes lehet rájuk mindaz, amit a "valódi" műtárgyak láttán szoktunk érezni, s mégis - az ember nem hiszi el Benedek Jenő egyetlen ecsetvonását sem. Miért nem? Csak azért nem, mert mi még érezzük a diktatúra szelét? Érdekes eljátszani a gondolattal, hogy pár száz esztendő múltán Benedek Jenő képei láttán vajon mit érez majd az a magyar állampolgár, akinek a kommunista rémuralom csak egy rövidke, alig érdekes epizódocska lesz a történelemkönyvben. Elképzelhető, hogy az a majdani honfitársunk éppen e festmények révén véli majd megérteni azt a furcsa huszadik századot, és Benedek Jenőt kifejező erővel bíró, autentikus művésznek tartja majd, aki a totalitárius rendszer propagandamódszereinek széles eszköztárát alkalmazva időálló pontossággal ábrázolta saját korát. Vagyis: "igazi" művész volt.

Amit most oly nehéz elhinni róla és társairól, Bán Béláról, akinek a Kónyi elvtárs, a Ganz Villamossági sztahanovistája című művet köszönhetjük, vagy Felekiné Gáspár Anniról, az ünnepelt kurzusfestőről, akinek Füttyös kalauz című festményét e hazában alighanem mindenki ismeri, aki már elmúlt harmincöt éves. A Füttyös kalauznak egyébként csak a másolata látható Debrecenben, az eredetinek ugyanis nyoma veszett - annak ellenére, hogy a nyolcvanas években még látták a Vidám Park dodzsemjavító műhelyében.

A tárlat megtekintésére bőven van idő: a kiállítás november hetedikéig látogatható - könnyű megjegyezni, még mindig mágikus dátum a harmincon túliak számára. A galéria földszinti termeiből érdemes kikukkantani a Modem belső udvarára is, ott ugyanis meghökkentő látványbálvány álldogál: Sztálin elvtárs majd tíz méter magas szobra. Alighanem pénzt kellene szedni a Sztálinnal való fotózgatásért, azt ugyanis már most borítékolni lehet, hogy ő lesz a tárlat legnagyobb sztárja.

Sztálin, a sztár. Nem hittük volna, hogy ezt egyszer még megéljük.

Látványbálvány