Sohasem okozott gondot, hogy a személyes szférámat feltárjam az olvasók előtt, írtam én már mindenről életemben, drogokról, alkoholról, életről, rakendrollról, alvó menyétről és Wartburgot vezető segédmunkásról, de a hazaszeretettel kicsit bajban voltam, valahogy nem tűnt olyasminek, amiről az ember beszél, ír, véleményt nyilvánít, megnyilatkozik. A haza és az ő szeretete sokkal, de sokkal személyesebb, mint minden egyéb. Magyar ember tele szájjal nem beszél a hazájáról. Magyar ember úgy szereti a hazáját, hogy szinte észre sem veszi.

Itt van körülöttem egy újság, történetesen a Népszabadság, és benne rengeteg cikk, és minden cikk mögött egy-egy ember, ők mind szeretik a hazájukat, közben haragszanak rá, utálják, bokafogásra biztatják, de közben szeretik, olyan természetesen, ahogy magát szereti egy gyerek, felnőtt vagy hörduc, bár az utóbbiban nem vagyok biztos, mivel ilyen állat talán nincs is.

Van ugye a haza, és vagyunk mi, akik szeretjük.

A haza olyan, amilyen, és mi is olyanok vagyunk, amilyenek, vagy lehet velünk mosóport eladni, vagy nem, de azért még létezünk, a hazánk pedig ugyancsak, nagyon is, mi az hogy.

Én speciel olyannak szeretem a hazámat, amilyen, nem gondolom, hogy létezett volna aranykor, amikor szerethetőbb lett volna, csinosabb, szebb, okosabb, ez van: magyar ember nem válogat hazát, mielőtt szeretné.

Aki egy olyan hazát szeret, ami sohasem volt, sohasem lehet, hazudik, aki csak magát szereti egy hazudott hazában - hát - jobb, ha sohasem kerül analitikus díványára, mert megijedne attól, ami ő.

Reggelente nem kell emlékeztetnem magam, hogy magyar vagyok, mert magyarságom velem együtt ébred, és velem együtt aluszik. Nem kell kokárdát hordanom éjjel-nappal, nem kell lobogót lengetnem, nem szükséges ordibálnom, hogy magyar vagyok, mivel folyamatosan tudatában vagyok ennek, sohasem történt meg például, hogy az ebédig azt hittem, portugál vagyok, aztán amikor a harangot hallottam a hírek előtt, hirtelen rádöbbentem magyarságomra.

Van és kész.

Most, hogy a tektonikus tahóság elszabadulni látszik, gondoltam, némi nyomot hagyok erről, de lehet, megbánom.