Még ez év decemberében azonban Hammill hírlevélben cáfolta, hogy további közös felvételek készítését terveznék. Aztán az eredeti kvartettből hárman - Peter Hammill mellett Hugh Banton és Guy Evans - nemrég mégis stúdióba vonultak, rögzítettek egy nagylemeznyi anyagot, amelyet Trisector címmel nemrég publikáltak. S ezt egyáltalán nem tették rosszul. Sőt.

Nehéz persze a múlttal versenyre kelni, mindenki óhatatlanul ahhoz az 1967-ben alakult Van der Graaf Generatorhoz méri a teljesítményt, amely a brit progresszívrock-színtér egyik igazi különutasa volt. Teljesen egyéni hanggal, sötét tónusú, szürreális, filozofikus mélységű szövegvilággal, erős kompozíciókkal, időtálló életművel. A hetvenes évek legelején készült nagylemezeik a legnagyobbakéval vetekszenek, még ha elvontabb, melankolikusabb hangvételük miatt a progresszív rock élcsapataihoz mérhető közönségsikereket nem is értek el. Egy képzeletbeli műfajtörténeti válogatáson azonban az olyan szerzeményeiknek, mint a Lemmings, a Darkness, a The Emperor In His War Room vagy a Refugees, mindenképpen ott a helyük.

A zenekart három, a Manchester Universityn tanuló diák, Peter Hammill (gitár, ének), Nick Pearne (orgona) és Judge Smith (ütős és fúvós hangszerek) alapította. Állítólag Judge Smith javaslatára döntöttek úgy, hogy a pszichedelikus rock virágzása idején együttesüket a statikus elektromosságot létrehozó generátort feltaláló amerikai fizikusról és találmányáról nevezzék el. Smith amúgy nem sokáig volt a zenekar tagja, ahogy Pearne sem. Az első, dzsesszes-bluesos demójuk alapján mindenesetre szerződést ajánlott nekik a Mercury Records, amit végül egyedül az akkor tizenkilenc éves Peter Hammill írt alá.

Hammill hamarosan új társakat - Hugh Banton (billentyűsök), Keith Ellis (basszusgitár), Guy Evans (dob) - toborzott, de különböző jogi problémák miatt csak 1969-re sikerült megjelentetniük a még erős pszichedelikus hatásokat mutató első nagylemezt, akkor is csak az Egyesült Államokban. Addigi menedzserük, Tony Stratton-Smith viszont időközben megalapította a Charisma Recordst, ahová elsőként épp a Van der Graaf Generatort szerződtette le. (Később e kiadó égisze alatt jelent meg a Genesis, Peter Gabriel, az Atomic Rooster, az Audience, Peter Hammill, Steve Hackett és a Lindisfarne számos LP-je. 1984-ben önálló márkaként a Virgin felvásárolta, majd 1992-ben teljesen magába olvasztotta.)

A Charismánál 1969-ben publikált első, kimondhatatlanul hosszú című lemezükön (The Least We Can Do Is Wave To Each Other) már erőteljes progresszív rock hallható, dzsesszes és klasszikus zenei hatásokkal. Ellis kiválásával és a fúvós David Jackson csatlakozásával vált teljessé a Van der Graaf Generator klasszikus felállása, amely a zenekar első, 1972-es feloszlásáig még további két remek progresszívrock-LP-t publikált.

Peter Hammill a következő években több szólólemezt készített, melyeken volt társai vendégként rendre szerepeltek. Végül 1975-ben úgy döntött, mégiscsak legyen Van der Graaf Generator. A következő három évben további négy korongot jelentettek meg ezen a néven, majd 1978-ban ismét feloszlottak. Peter Hammill évtizedekig ismét egyedül folytatta, a 2006-os Singularity már a 29. szólólemeze. 2005-ben azonban - mint már volt róla szó - társaival újraélesztette a Van der Graaf Generatort, amely a 2004-es Present után nemrég Trisector címmel újabb friss anyaggal jelentkezett.

Mint a cím is utal rá, ez már csak trióban - Hammill, Hugh Banton és Guy Evans - készült, de a szaxofonos David Jackson távozása egyáltalán nem gyengítette a csapatot, sőt még egységesebbek és összeszedettebbek lettek, mint korábban. A domináns egyéniség persze továbbra is Hammill, igaz, a dalokat közösen jegyzik, és mindannyian kiélhetik rajta szólisztikus vágyaikat és hajlamaikat. S bár az ortodox Van der Graaf Generator-hívek lehet, hogy ismét fanyalognak az anyag hallatán, a Trisector erős, komplex, kimunkált lemez, s tökéletesen beleillik a zenekar eddigi életművébe.