Fájó, de ezzel a lehetőséggel a "mi" hatosunkból a montenegróiak éltek, a magyar válogatottnak pedig kedd este ki-ki mérkőzést kellett vívnia a spanyolokkal, annak a rizikójával, hogy vereség esetén még az első hatba sem kerül a csapat. (Ekkora szégyen legutóbb 1989-ben esett meg, az immár tizenkét esztendős Kemény-éra alatt a fukuokai vb ötödik pozíciója volt a leggyengébb szereplés.) A spanyolok egygólos legyőzésével (8:7) sikerült elkerülni a malőrt, egyúttal az is kiderült, hogy a németekkel kell megküzdeni az elődöntőbe jutásért.

Ez volt az egyetlen jó hír hétfő este óta.

A németekkel ugyanis - hívják őket éppen NDK-nak, NSZK-nak vagy Németországnak - általában jó volt játszani. Ezt a statisztika is alátámasztja: bármilyen nevű német formációval eddig 122 mérkőzést vívott a magyar válogatott, és nyolcvanhárom meccset megnyert. Miután a vereségek száma mindössze tizenhét, nyilvánvaló, hogy huszonkét derbi döntetlennel zárult. Az utóbbi hét évben végképp nekünk állt a zászló - kudarc nélkül sikerült abszolválni az összecsapásokat -, arról nem is beszélve, hogy néhány napja, Szombathelyen 14:8-ra nyert az együttes. Joggal volt tehát elvárható a szerda esti siker, hogy aztán a csapat - egynapnyi szusszanás után - pénteken megpróbáljon régen várt revánsot venni a szerbeken.

És megadatik a lehetőség, ugyanis a németekkel szembeni statisztikánk tovább javult. Este fél nyolckor - délidőre jellemző brutális hőségben, szolid érdeklődés mellett - kezdődött a találkozó. Igazán barátságos légkörben peregtek a percek; hangulatunkat jócskán javította, hogy végig nálunk volt az előny. Molnár (2), Kásás, Biros és Varga Dénes góljaira csupán két német válasz érkezett, azaz megnyugtatónak mondható 5:2-es előnnyel zárult az első negyed. Edzőmérkőzés feelingje volt az összecsapásnak, két baráti társaság laza pólózását látta a publikum. Kemény kapitány is inkább csak megszokásból sétált végig a magyar támadásokkal, a védekezést többnyire csöndben, ülve nézte. Még azt is megtehette, hogy a második számú kapust, Nagy Viktort védette. Szokták mondani, csak az ellenfelet kell tudni megválasztani; nos, a magyar együttes nem kérte, kapta a németeket, igaz, különösebben nem bánta a párosítást. A folytatásban Kásás is duplázott, Hosnyánszky pedig feliratkozott a gólszerzők közé, a vetélytárs csak eggyel válaszolt, így a félidőben 7:3 állt az eredményjelző táblán.

A harmadik nyolc percben mintha külön verseny kezdődött volna a magyar játékosok között, hogy melyikük szerzi a szépségdíjas gólt. Pazarabbnál pazarabb ejtéseket élvezhettünk, az ellenfél játékát látva pedig nehezen értettük, miként végezhettek csoportjuk harmadik helyén. Igaz, a szerbektől 12, az olaszoktól 6 góllal kaptak ki, a bronzos pozíció sokat elárul a román, az orosz és a macedón válogatott képességeiről. Persze senki sem bánta, hogy feszültebb napok után végre ránk köszöntött egy csöndesebb is. A záró negyedet ötgólos előnnyel (11:6) kezdhette a magyar csapat, még az is belefért, hogy a dudaszó előtt Nagy Viktor a félpályáról kapjon egy jelentős potyagólt. Ám már ennek sem volt jelentősége, a vége 14:8 lett.

Ennyi elég is volt a fürdőzésből, pénteken a szerbek következnek. Mondanám, hogy az egy egészen más mérkőzés lesz, de ezt nélkülem is pontosan tudja mindenki.

Malagából jelenti kiküldött munkatársunk

Malaga: hajrá, magyarok!