Diktatúrában, a folytonos ellenőrzésre építő rendszerekben az írók és az olvasók is komolyabban veszik a szavakat, a nyelvet - írja Nádas Péter géniusza című cikkében Deborah Eisenberg. A The New York Review of Books (a kéthetenként megjelenő, tekintélyes könyvmagazin) júniusi számában három és fél kolumnás recenzióban elemzi Nádas Péter legújabb angol nyelvű kötetét, a Fire and Knowledge-t (Tűz és tudás).
Az elnyomás íze
Bár a diktatúra légköre nem kedvez az írásnak, bizonyos haszonnal mégis jár: megerősíti író és olvasója kapcsolatát, miközben - eltérően a szabad országokban papírra vetett művektől - nagyobb súlyt ad a szerző szavainak. Nádas vélhetően jelentős író lett volna akkor is, ha nem tapasztalja meg az elnyomást, de akkor minden bizonynyal egészen másfajta szövegek kerültek volna ki a tolla alól. S bár a szovjet típusú államberendezkedés erősen rányomta bélyegét az írásaira, a szövegek mégis őszinték maradtak, magabiztos és fegyelmezett hangvétel jellemzi őket, a gőg vagy önteltség parányi jele nélkül. Nádas mindvégig az igazságot keresi, és ha megtalálta, mindent elkövet, hogy meg is ossza velünk.
A Farrar, Straus and Giroux (itt jelent meg az Emlékiratok könyve és az Egy családregény vége is) gondozta kötet kilenc elbeszélést és tizennégy esszét tartalmaz. Ez utóbbiakat negyven év terméséből válogatta ki a szerző, megírásuk ideje 1962-től 2000-ig ível. Azoknak, akik most ismerkednének meg Nádas semmihez sem hasonlító hangvételével, írja Eisenberg, a kötet kiváló kóstoló lehet. Esszéiben művészetről, színházról, irodalomról ír, a keleti blokk erőtlenségéről, az egyesült Európa buktatóiról. De leginkább a nyelvvel és a kommunikáció kérdéseivel foglalkozik. Írásaiban a félelem és a rettegés élménye lappang, amit burkolt erotikus atmoszféra leng körül. Prózáját a bizalom, a bizalmasság érzete teszi felejthetetlenné, hiszen megtalálta azt a módot, hogy miként rombolja le az eredendő távolságot, amely elválasztja az olvasót a nyomtatott oldalaktól.
Megtalálni, írja Eisenberg, hogy egy adott korban mit és hogyan szabad elmondani, nagyon nehéz. Diktatúrában mindenki tudta, hogy hol húzódnak a határok, így az irodalom is pontos és kiszámítható szabályok szerint működhetett. Ma viszont sokkal nehezebb eldönteni, hogy mit és hogyan mondjon el az író, hiszen ma sokkal nagyobb eséllyel válik triviálissá, lényegtelenné a leírt szöveg. Miközben mindenki azt hitte, hogy a diktatúrák elmúlásával szorosabbá lehet majd fonni olvasók és írók viszonyát, ezek a szálak meggyöngültek: manapság sokkal átláthatatlanabb, nehezebben követhető és körmönfontabb támadások érik az irodalmat.
Nyugaton azt várják az írótól, hogy egyenes és szókimondó legyen, ám alig érdekel bárkit is, hogy mit mond. Talán mert az olvasó már másutt keresi a segítséget a világ megértéséhez, nem az írók szövegeiben próbálja megtalálni az összefüggéseket megvilágító értelmet. Az elmúlt évek eseményei félelemmel és szégyennel töltötték el a nyugati írót, nemcsak őt változtatták meg, de azt is, ahogy a világot látja. Könnyen lehet, hogy pont ez a két érzet szakította meg az olvasók és az írók párbeszédét, egymásrautaltságát. Nádas kötete azonban azokat az időket hozza vissza, amikor a kelet-európai szamizdatok még valamilyen magasztosabb szellemmel hatották át az irodalmat. Példája igazolja, hogy az igazán lényeges dolgokat bármilyen körülmények között papírra lehet vetni, és mindvégig megőrzik jelentőségüket és súlyukat.
