A magyar és a francia szervezők megnyugtatták, hogy fizikai fogyatékossága nem jelenthet akadályt a cél teljesítésében. Dóra tehát indokoltan gondolta, hogy majd felsétál a csúcsra... Amikor azután meglátta a hegyet, sokkos állapotba került, és ez végig kitartott. Dóra legpozitívabb élménye a vezetővel kapcsolatos: csodálatos embert ismert meg a 60 körüli, nagy tapasztalatú túravezetőben, aki csak vele foglalkozott. Az éjszakát egy menedékházban töltötték a 20 és 70 év közötti, EU-tagállamokból érkezett nők, akiket hatalmas termekben szállásoltak el, a földön aludtak ruhában, egy szál pokróc meg egy párna társaságában, tisztálkodási lehetőség nélkül. Esténként pihenés helyett konferenciákon kellett szerepelniük. Hétfőn, a mászás napján valamilyen félreértés miatt Dóra nem kapott reggelit, így indult neki a "nagy napnak". Az első szakaszon nincs hó, de nagyon meredek a sziklás út felfelé: ekkor még sokan kísérték a nemzetközi csoportot, közöttük a francia sportállamtitkár. Viszonylag könnyen elérték az első menedékházat, ott ebédeltek, majd következett az első igazán nehéz szakasz: el kellett jutni a 3800 méteren fekvő következő házhoz. A magyar sportembert ekkor érte az igazi sokk: kiderült, hogy sziklát kell mászni - noha korábban többször biztosították arról, hogy egy pici mászogatás lesz, de az nem vészes... Megbeszélte a túravezetővel, hogy elindulnak, és meglátják, mi történik - bármikor dönthetnek a visszafordulás mellett. Egy adott pillanatban, egy sziklán lógva eltűnődtek, fejezzék-e be a "kirándulást", de úgy döntöttek, adnak még maguknak öt percet. Ebből azután többször öt perc lett, és egyszer csak Dóra rájött, hogy már nehezebb lefelé menni, mint felfelé: tehát nincs mese, mászni kell. Csonka karral, tériszonnyal, félelmekkel. A cél előtt úgy érezte, hogy kimegy belőle a lélek: azt kívánta, hagyják békén, és legyen már ennek vége. A völgynek háttal állva ölelte a követ, mert tudta, leszédül, ha megfordul. Elindult, kb. 4000 méterig jutott, iszonyúan erős szélben és hidegben: végül a vezető mondta ki, hogy ne menjenek tovább.

Pásztory Dóra pontosan tudja, hogy az esemény utáni napokban még nem tudja igazán a helyére tenni az érzéseit, később bizonyára árnyaltabban fogalmazna: "Egy maximalista ember, aki olimpiai bajnok, és világcsúcsokat állított fel, nem elégszik meg 4000 méterrel. A legnagyobb problémát a félelem leküzdése okozta: hiába tudtam, hogy össze vagyok kötve a túravezetővel, mégis borzalmas pillanatok is voltak. A mai napig nem tudom eldönteni, pozitív vagy negatív élmény volt-e ez a hét, sok minden kavarog bennem. Kimegy az ember, hogy segítsen a franciáknak egy fontos üzenet kommunikálásában, egyúttal a hazáját is képviseli egy nagyon rangos eseményen - közben pedig emberileg, lelkileg, fizikailag embertelen megpróbáltatásokon megy keresztül. Kétszer is feljutottam erre a magasságra, a sziklát is megmásztam - eljön az idő, amikor ezt sikerként fogom elkönyvelni."

Dóra és az eseményt szervező francia sportállamtitkár