A terv első része megvalósult: a költségvetés csupán csökkenő számú kutatói állást és az épületek fenntartását teszi lehetővé. Egy intézet a költségvetéséből semmiféle segítséget nem tud adni a kutatónak: sem megbízásokhoz (például anyaggyűjtéshez, nyilvántartások vezetéséhez, számítógépes adatbevitelhez), sem szolgáltatásokhoz (például nyomdai, számítógépes, grafikai munkákhoz), sem pedig beruházási vagy dologi kiadásokhoz. A kutatónak pályáznia kell, ha cserélni akarja elavult számítógépét, ha kutatásához könyvre van szüksége.

A terv második része azt jelentette volna, hogy a gördülékenyen folyó kutatások három-négy évente lezárnak egy-egy munkafázist, s annak eredményeit bemutatva a következő munkához, munkafázishoz pályázati pénzből kapják a támogatást. Ha a rendszer így működne, ez valóban a kutatás serkentését - és bizonyos fokú ellenőrzöttségét - szolgálná. De nem így van.

A pályázati források csekélyek, és évről évre csökkennek. Elosztásuk nem a munka eredményességének, fenntarthatóságának a függvénye, hanem "válogatás" eredménye. Tegyük fel, hogy a valamely pályázatra érkező kutatási tervek ötven százaléka valóban jól dolgozó műhelyektől érkezik, amiből a zsűri kiválaszt mondjuk tízszázaléknyit, s ezeket a pályázatokat támogatásban részesíti, míg a többi teljesen pénz nélkül marad. Lehet, hogy ez kevésbé érvényes a mai tudománypolitika kedvenceire (élettudományok, műszaki kutatások, közgazdaságtan) nézve, de a társadalomtudományok katasztrofális helyzetbe kerültek. A korábbi Jedlik-pályázatot kezelő Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatal (NKTH) az idei évtől kezdve kizárta őket a pályázatból. Az egyetlen megmaradt pályázati helynek, az Országos Tudományos Kutatási Alapprogramoknak (OTKA) anyagi lehetőségei nem elegendőek a feladat teljesítéséhez. Idei kutatási pályázatán - a társadalomtudományok egészét tekintve - harminchét pályázatot tudott adni; ötöt-ötöt a jog és a gazdaság, négyet-négyet az irodalom, a szociológia és a pedagógiapszichológia, hármat-hármat a régészet, a nyelvészet, a filozófia, a történelem, egyet-egyet a művészettörténet, a zenetudomány és a biológia területéről. Nem tudom, van-e felmérés arról, hány eredményes kutatóműhely dolgozik hazánkban, de biztos, hogy a harminchét sokszorosa.

A pályázati rendszer jelen formájában azt eredményezi, hogy sikeresen és folyamatosan dolgozó műhelyek kénytelenek leállni. Utánpótlásról nem tudnak gondoskodni (a megpályázható "fiatal kutatói" ösztöndíjak száma elenyésző), tudományos munkára betanított asszisztenseiket az utcára kell tenniük, a felhalmozott tudás és kutatási technika veszendőbe megy, a munka folytatásához a minimális beszerzési vagy szolgáltatási kiadásokra sincs fedezet.

A korábbi rendszer talán nem volt elég hatékony, de folyamatos, tervezhető, tudatosan fejlesztett tevékenységet tett lehetővé. A mai hektikus rendszer egyes műhelyeknek rövid távon életlehetőséget ad, a nagy többségtől azonban ennek lehetőségét megvonja. Húsz éve arról volt szó, hogy az állam a kutatást támogató egyik kezét visszahúzza, de a másikat kinyújtja. Nos, az egyiket valóban visszahúzta - ám a másikat nem nyújtotta ki. Minket becsaptak!