Ezt a kérdést álmodtam: ki tudná megmondani, hogy a zenével szólunk-e valakinek (lehet, hogy nagy V-vel kellene írni), vagy csak nekiszaladunk a légkör mind közelebbinek tűnő határának? Nekiszaladunk és lezuhanunk, tapogatjuk, ahol fáj, és a mondásból vigasz lesz, ha senki (nagy S-sel?) nem hallgatja, legalább nem vagyunk annyira szomorúak. Mivel a költői kérdésekre nem kell válaszolni, inkább arról mesélek, ami ennyire emelkedetté tett, Claudio Abbado új Mozart-lemezéről.

Lemeznek új csak, évek óta tart az akció, egy új alapítású régi hangszeres zenekarral járja a világot, és Mozart-szimfóniákat játszanak. A felvételek is koncerteken készültek, ami néha hihetetlennek tűnik, annyira tiszták, annyira harapósan virtuózak, annyira közel vagyunk
a hegedűkhöz, hogy szinte a fülünk mellett kaparják a vonók a húrokat, és mégis van tere az egésznek, dörömbölnek az üstdobok. És ez persze nemcsak a hangtechnikának járó csodálat, hanem olyan örömökkel is jár, hogy még a legkevésbé tetsző előadás, a Prágai szimfónia is igazolva van: végre egy olyan felvétel, amelyen hallani lehet a trombitákat, az egész olyan bőségesebb, nagyvonalúbb darabbá válik. Pedig a tempó egy kicsit lassú, és nagyon szaggatott az egész, Abbado nyilván meg tudja mondani, hogy miért, én csak annyit érzékelek, hogy így közelebb kerül az első és az utolsó tétel.

Nem ezért szeretjük. Nem is feltétlenül a személyes dolgokért, hogy Abbado öregedve és betegen vagy betegség után sem borul el, nem a legvégső dolgokra kérdez rá, mint az első bekezdés költője, hanem friss, ropogós Mozartot játszik, új utakat próbál a régi hangszeres együttessel, a halált meghagyja a halottaknak. Vagyis majdnem pont ezt akartam mondani, amit a Don Giovanni temetőjelenetében mond a kőszobor: hagyd békén a halottakat.

Nem a mondás érdeméről van szó, hanem magáról az operáról. Van az elmélet, ami persze nagyon igaz, hogy Mozart operái folyton ott vannak a többi zenéjében is, hol a Don Giovannit hallani, hol a Figarót, vagy a Haffner-szimfónia utolsó tételében az Akasztófa-áriát. De Abbado továbblép eggyel, és azt mondja, hogy ha ezek a zenék ott vannak a szimfonikus darabokban, akkor nyilván ennek érződnie kell az interpretációban is. Játékosan zenél, vagyis színpadszerűen. Elképesztő pillanatokat lehet átélni, erőteljes fortéból hirtelen lemegyünk a hallhatósági szint közelébe - nem is tudom, hogy ott, a koncerten vajon hallotta a közönség az A-dúr szimfónia második tételének pianissimóit, vagy csak látta, hogy zenélnek, de nem érzékelte, hogy mit is. Vagy ugyanennek a szimfóniának a harmadik tételében, ahogy a menüett véget ér, és kezdődik a trió, és ötödik-hatodik hallgatásra is meglep, nem maga a megoldás, hanem hogy nem lehet eldönteni, komolyan mondja, vagy csak színjáték: sírás vagy színpadi sírás, pontosabban azt éljük át, hogy a kettő között nincs lényeges különbség, ha az egészet a nézőtérről figyeljük.

Két távolinak hitt szerző kerül egymás mellé, Mozart és Rossini, Mozartot hallgatunk, és Rossinit szeretjük még jobban, nyilván nem véletlen, hogy mindketten írtak Figaro-operát. És ahogy Rossinit szeretjük, Mozartot kezdjük jobban érteni.