- Az a... Az a... Na, ő az?

- Hát, azt én honnan tudjam?

Délelőtt fél tizenegy van, a nap tűz, Davison szakvezető pedig éppen az Üllői út felőli, szűkített területen kétkapuztatja a mintegy negyven főt; illetve csak annyiban kétkapuzás ez, hogy itt is meg ott is lehet gólt elérni, egyebekben viszont kézzel hajtják-dobják a labdát, miközben mindenféle nyelven passzért kiáltanak. A kollektív szellem érezhetően percről percre erősödik, s majd csak meglesz a másik keresztneve is. Hello, I'm Peti! Ellenben akad, aki hiányzik annak a huszonhárom embernek, aki már az elejétől figyeli a tréninget:

- Láttam a Lisztest a REAC-ban.

- Játszott?

- Játszott. Nem úgy, mint itt, hogy csak úgy öt-öt percre.

- De hát most miért mondod? Neki már szerintem nem lesz jó a térde!

- De! Ha nem csak úgy öt-öt percre. Érted, csak úgy öt-öt percre.

Ezen aztán elvitatkoznak - konklúzió 1.: Lisztes elveri az FTC-t, ha a csapat visszajut; konklúzió 2.: hehehe! -, ugyanakkor le kell szögezni, hogy itt másfajta világ kezd kibontakozni, s nem csak azért, mert az új tulaj idehozatott néhány légióst, továbbá próbajátékost, hogy lenyomja a Keleti csoportot. Például szurkolónak már nem lehet csak úgy bemenni az öltözőbe, hogy színes bőrű futballistával pofán vágassa magát, miként azt sem gondoltuk volna, hogy egyszer a norvég Liban Abdi vagy a jamaicai Jason Morrison becsekkol a IX. kerületben; utóbbi amúgy ötször szerepelt hazája válogatottjában. Csak tudnánk, melyik kicsoda.

A huszonhármas létszám folyamatosan nő; eléri az ötvenet. Külön-külön idős-fiatal csoport alakul ki - itt nyugdíjasfélék, ott fényképezős fruskák és kamaszok -, mi pedig megállapítjuk, hogy ez egy éve még nem így festett: se néző, se edzés nem nagyon volt. Most - ki tudja, mitől? - mindenki jön-megy, mint a meszes, noha ugyanúgy harminc fok van, mint akkor.

Itt tartunk gondolatilag, amikor a fehér pólós fiú játékból fenéken rúgja a piros trikóst, aki játékból visszarúg. Mélyideológiai probléma van kibontakozóban - ki mondta és miért, hogy f... -, ám hamar elsimul a probléma, amint egy fekete pólós, feliratból és ábrából ítélve Magyarország területével aligha kibékült, jobb kezében sört, bal kezében Fradi-nejlonzacskót (benne még egy sör) szorongató fiatalember tájékozottan közbeszól:

- Menjetek a leendő jégcsarnok alapjaihoz, és ott intézzétek el!

A kézi futballnak már vége, most lábas labdás gyakorlatok vannak - Davison mindent szemléltet -, a frissiben szerződtetett Pease erőnléti edző (rögbi- és krikettcsapatok felkészítője) pedig gondosan, papír alapján nekiáll kirakni a kínzóeszközöket a kapu mögötti területre. Tekintete sok jót nem ígér, és tessék: kivártatva súlyzózással, medicinlabdázással, ugrálással, futással, fekvőtámaszozással (stb.) mozgatja a mind bebukóbb képű alanyokat. Aztán kolléga jő, s a kínzottakra mutatva közli:

- Most értettem meg, hogy K. és a többi miért kéreti magát a nyáron. Ezért! Hogy kihagyják a felkészülést!

Példákat hozva helyeslünk.

S miközben már nem merünk odanézni, megtudjuk: azért festegetik és szépítgetik a stadiont meg a Toldi-termet - a reflektorok rozsdás tartóoszlopai zöldek és fehérek lesznek -, hogy az aréna kinézzen valahogyan július 14-ére, amikor jön a Sheffield United és McCabe tulajdonos. Lesz új szponzorfal is, a tájékoztatókon pedig az 1965-ben elnyert trófea, a VVK lesz kiállítva; ez volna a mérce.

Pease bő félórát sanyargat; a játékosok derűre fakadnak, de korán: visszaküldik őket a pályára.

S délben soft futóedzés kezdődik, kvázi a hátralévő ötven (!) perc felütéseként. Ez már durva így, a napon.

Beállunk hát az árnyékba.

Ki kicsoda?