Aznap, 1966. július elsején vezették be az egységes tarifarendszert a budapesti tömegközlekedésben. A kalauz asztalkáját az előző nap még szakasz-, átszálló- és hetijegyek borították, ki-ki az utazás hossza és ideje alapján fizetett. Ekkortól azonban már nem: csak vonaljegy és havibérlet volt, slussz.

Igaz, mindez nem érhette váratlanul a fővárosiakat, hiszen először április 19-én adták hírül a lapok, hogy – nem akármilyen ritkaság volt ez akkoriban – sajtótájékoztatót tartott a Fővárosi Tanács, és az illetékesek bejelentették, július elsején életbe lép a fővárosi közlekedés új viteldíjrendszere. Az indoklás szerint „a tömegközlekedési járműveken jelenleg 130-féle jegy, bérlet és igazolvány van érvényben, s a viteldíjakból származó bevétel megközelítőleg sem fedezi a közlekedési vállalatok kiadásait. A fővárosi helyi közlekedés évente mintegy 600 millió forintos állami támogatásra szorul. Az új viteldíjak és jegyrendszer bevezetésének célja, hogy egyrészt ez a dotáció a felére csökkenjen, másrészt a jegykezelés egyszerűsítésével lehetővé váljék a kalauz nélküli közlekedés fokozatos bevezetése, széles körű alkalmazása. A viteldíj emelésénél arra törekedtek, hogy a naponta munkába járó dolgozók, a nyugdíjasok és a diákok kedvezményben részesüljenek”.

Nos, igen. Az egyszerűsítés valójában komoly áremelést takart. Ekkortól egyforintos villamos, illetve 1,50-es buszjegyet kellett váltania annak is, aki csak egy-két megállóra vette igénybe valamely járatot, amiért az sem kárpótolt, hogy egyúttal megszűnt az éjszakai dupla viteldíj. Nem véletlen, hogy a hivatalok a kezdetektől azt szorgalmazták, váltsanak minél többen bérletet. A nyugdíjasok és a diákok villamosbérlete 20, a dolgozóké 45 forintba került, 110-ért pedig minden járművön korlátlanul lehetett utazni.

Negyvenkét év távolából némi melegség lopózik az ember szívébe, amikor arról olvas, mi mindennel igyekezett ösztönözni az állam a bérletvásárlást. Az igazolványért május 31-ig nem kértek pénzt, utána egy forintért kínálták. A már forgalomban lévő négyforintos igazolványtokok mellett kétforintosakat is árusítani kezdtek, számos nagyüzemben pedig kirendeltségeken forgalmazták a bérleteket. Ezeket a gyárakat a Fővárosi Foto Vállalat és a Fényszöv is felkereste, az elkészült, fényképes bérletigazolványt pedig kiszállították a dolgozóknak. A Népszabadság nem győzte hangsúlyozni: „Az igazolványkép ára 5 forint; a fényképészüzletekben felajánlhatják három kép 10 forintos áron történő elkészítését is, de a Fővárosi Tanács ipari osztályának szigorú utasítására az állami és szövetkezeti fényképészetek nem kötelezhetik a vevőt három kép vásárlására”.

Amiből persze következik, hogy a bérletbe kerülő fénykép mellett egy másikat gondosan archiváltak is valahol a Kertész-Akácfa utcai épülettömb labirintusában.

Ezek után nem csoda, hogy június elsejére elkészült a félmilliomodik bérlet, a premier napjára pedig 900 ezer boldog tulajdonost tudhatott magáénak a város. Közülük 150 ezren vettek teljes árú kombinált szelvényt. Az újság másnap elégedetten számolt be: „A tapasztalatok szerint az utasok mindenütt fegyelmezetten viselkedtek. Ahol a kalauzok észrevették, hogy az utasok nem írták rá szelvényükre a bérletigazolvány számát, ott ők maguk pótolták ezt. Az ellenőrök még nem büntettek, készségesen magyarázták az új utazási feltételeket”.

Mindazonáltal Mikó László fotója, amely alighanem éppen ez utóbbi pillanatot rögzítette, nem került be a július 2-i Népszabadságba. Helyette a Főtaxi telephelyét láthatták az olvasók, ahol épp az órákat állították át. Aznaptól a budapesti taxik viteldíja is 15 százalékkal emelkedett ugyanis, érvényben maradt az éjszakai díjszabás, igaz, legalább a csomagpótdíjat eltörölték.

1966. július elsején vezették be az új jegy-, és bérletrendszert