My Blueberry Nights - A távolság íze. Forgalmazza a Budapest Film

Amit látunk, sajnos egyszerű amerikai történet, csak hát nem történet, hanem idétlenség. Két szép, fiatal ember, akik már a harmadik percben szeretik egymást, másfél óra és sok ezer mérföld beutazása után rájönnek, hogy tényleg szeretik egymást. És persze lehet, hogy soha nem a történet a lényeg, hanem ami a sok ezer mérföld és az egy év távollét alatt történik, de azért elgondolkodtam volna a rendező helyében, hogy biztosan elég-e ezzel az alappal nekikezdeni a forgatásnak.

Talán elég valamire, hiszen mindig vannak, akik szeretik a boldog befejezéseket, szeretik a sárgásan lágy képeket és az akár intellektuálisnak is nevezhető ernyedtséget: csak meresztjük a szemünket, és hagyjuk, hogy a dolgok történjenek velünk vagy inkább körülöttünk. Még filmen nézve is megőrülök attól a széplélektől, akinek a szívéhez közeli barátja ad egy csomó pénzt, elmondja, hogy holnap már nem lesz szüksége semmire, de az csak néz a szép sötét szemeivel, és borzadva csodálkozik, hogy ó, ó, hát megölte magát. Nyilván másnak meg tetszik ez a tehetetlenkedő naivitás, mert magukra ismernek benne, és ők lesznek a My Blueberry Nights (magyar címén A távolság íze) törzsközönsége.

Azt persze nem lehet mondani, hogy szenvedés lenne végestelen-végig a mozi, mégis szépek a képek, illik hozzájuk a zene, és egyedülálló módon a főszereplő énekli a filmzenét, anélkül, hogy ennek bármiféle szerepe vagy jelentősége lenne: Norah Jones pincérlányt alakít, aki még titokban sem énekel, viszont az ő hangja szól főcím és stáblista alatt. Mellette hétpróbás sztárok, de a sablonokkal ők sem tudnak mit kezdeni: Jude Law vaskos manchesteri kiejtéssel alakítja a New Yorkban ragadt angolt, aki várja, hogy visszatérjen az ő Kátyája. És ha ennyi nem elég a legközhelyebb közhelyből, akkor jön hozzá az amerikai családi boldogtalanság, alkoholista rendőr, akinek minden éjszakája az utolsó piás éjszakája, finom kis alakítás David Strathairntől, aki nagyon kábán tud pislogni, és nagyon hitelesen tud lelassulni. A boldogtalanságból lelécelő feleség Rachel Weisz szerepe, pont úgy néz üveges szemmel a semmibe, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, ami persze tiszteletre méltó profizmus, csak egy pillanatra sem kelti azt az érzést, hogy ez most igazi lenne. Norah Jones meg csinos a profik között is, és mivel más dolga sincs, mint hogy búsan nézzen, vagy hogy az ajkán olvadjon a tejszínhab, nem dobja le a vászon magáról.

Bele is törődne a néző mindenbe, egy idol tépkedi önnön fejéről a babért, amikor a film végén megjelenik Natalie Portman, és egyszerre tere lesz mindennek, színe, hangja, értelme. Portman szőkére festett hajjal ül a pókerasztalnál, harsány amerikai kiejtéssel hecceli a többieket, varázslatosan közönséges és lenyűgözően felszínes. Nincs sok jelentősége a film szempontjából ennek a szerepnek vagy akár az egész epizódnak, de ez az egyetlen benne, ami eleven, amiért megéri megvenni a jegyet, amitől nem átkozza az ember Wong Kar Wait és az összes felmenőjét, hogy minek vágyik olyan helyre, ahol elhagyja az ihlet és bedarálja a rutin. Ennyi persze nem menti az egész filmet, csak a menthetőt, legalább az utóíz nem kesernyés, feledteti a rémes áfonyás tortát, amin Norah Jones nyammog bánatában.

Norah Jones és Natalie Portman