Kinek hány perc kínt ér meg 850 forint? Erre a kérdésre keresi a választ a Budapest Gyógyfürdői és Hévizei (BGYH) Zrt. legújabb kultúrantropológiai kutatása, amely a szép csengésű Strandváró Program címet kapta. A projekt veleje: minden napra kijelölnek egy strandot, ahová akkor fél áron lehet bejutni, és figyelik, hogy reagál az opcióra a nép.

A házi statisztikák azt mutatják, hogy a budapestiek tűréshatára igen tág: a strandváró napokon a normál forgalom a háromszorosára nő. Pedig a próba nem könnyű. A kijelölt intézmények előtt több száz ember áll sorba nap mint nap lihegve és verítékezve a tűző napon, akár negyven-negyvenöt percig is, és egy kukkot se szól, noha - mint ahogy azt például a Dagálynál magunk is megtapasztalhattuk - a cég még nehezítő tényezőket is bevet, itt például a hat pénztárból csak hármat működtet.

Akárhogy is, bő félórányi verejtékezés után megkaptam a napégést igen hatásosan kezelő szer reklámjával ékesített félárú (850 Ft) karszalagomat meg egy nyomtatott jegyet, amit nem értettem. Csak akkor fogtam fel a jelentőségét, amikor kiderült, hogy az automata beeresztőrendszer nem a szalagot olvassa, hanem a nyugtának kinéző papírcetlit, milyen mázli, hogy nem hajítottam ki; a szalag arra jó, hogy ha nincs, ők viszont kihajítanak. Amúgy a kapunál jó szórakozást kívántak, ami nagyon jólesett.

Az öltözőt még nem érte el az automatizáció, de ha így haladunk, nyilván el fogja. A szekrényeket kabinosok nyitják-csukják, meg kell jegyezni a számot, ami azért nem olyan könnyű, mert az ember kap egy kis alubilétát, amelyen egy egészen más, de ugyancsak háromjegyű szám szerepel. A szekrényben egyébként se polc, se fogas, de így van jól, kevesebb a macera, már így is elment vagy háromnegyed óra azóta, hogy beálltam a sorba, kint meg erősen setétedik az ég.

A hatalmas plázson szépen eloszlik a tömeg, bőven van hely mindenkinek. A gyep ápolt, a fák árnyasak, a virágágyások szépek, a lányok csinosak, rend, tisztaság, fegyelem. A medencék izgalmasak, modernek és gusztusosak, hol vannak már azok az idők, amikor a Dagályt Néplavórnak nevezték és lesajnálták, mert főleg az angyalföldi és újpesti prolik használták? Ami a külcsínt illeti, igazából csak némely felépítményre lehet panasz. Néhol megállt az idő, és sajnos nem a legjobb pillanatban, például a kabinsoroknál a hullámos plasztiktetővel szerelt bódék kifejezetten szánni valók, és van egy büfé, amely egy asszociációs tréningen szintén a dózert idézné fel első helyen. A rozsdától erősen perforált fémvázba applikált, dermesztő színűre kent falemezekből összeberhelt pavilon azokat a nyarakat idézi, amikor Aradszky László szólt a hangszórókból, vagy ha nem ő, akkor Poór Péter, minden gyereknek ugyanaz a béna fürdőgatyája volt (Úttörő Áruház), és kizárólag úgy csapolták a sört, hogy a korsók alján feltétlenül legyen minimum fél deci öblítővíz. Azt, hogy miként múlik el a világ dicsősége, csak az árak jelzik, 430 a hamburger, 400 a melegszendvics, 180 a kávé, önkiszolgálva, könyökölve. Aradszky még ötnyolcvanért itta. Itt ugrik be, hogy a BGYH Zrt.-nek még rt. korában, vagyis úgy tíz éve volt egy nagy ívű strandbüfé-egységesítési/civilizálási terve. Ha ez a bódé annak a jele, az nagy baj, ha nem, az is.

De hát a lényeg persze a fürdés. Az ember próbálgatja a medencéket így, próbálgatja úgy, remek szórakozás, mégiscsak megérte állni egy cseppet azért a 850 mínuszért, gondolja, érdekli a fenét a lábfájás, a biléta, a bódék, a 430, csak a víz számít, mert azért a víz az úr. Bár ez sem teljesen igaz: kifele menet látom ám, hogy kétszer annyian állnak sorban, rendületlenül, mint amikor én jöttem be, pedig közben nagy cseppekben elkezdett esni az eső.

Mindenki megtalálja a neki legjobb medencét