A települések és fejlesztők érdeke az lenne, ha a törvényben leírtak szerint engedélyeznék a csatornahálózat (és szennyvíztisztító-kapacitás) nélküli területek beépítését is, de a Balaton érdeke nem ez. Nagyon nem.

A törvényvisszadobásban manifesztálódott elnöki üzenetet hajlamos vagyok sokkal általánosabbnak és mélyebbnek értelmezni: itt az ideje véget vetni az évtizedek óta tartó Balaton-pusztító korszaknak, útját állni a gazdasági lobbiknak, megakadályozni azokat a fejlesztési terveket, amelyek csupán gazdasági erőforrásként tekintenek a Balatonra. Rájönni arra, hogy a Balaton valójában csak akkor maradhat gazdasági erőforrás, ha a fejlesztők félreteszik rövid távú érdekeiket, és hajlandók áldozni a tó ökológiai értékeinek a megmentésére, sőt restaurálására.

Az utóbbi hetekben egymást érték a hírek, bejelentések, konferenciák: mindenki a Balaton újjászületéséről, emelkedő ingatlanárakról, a vendégek visszatéréséről örvendezik. Szép. De.

Valójában semmilyen drámai változás nem történt a Balatonnál. Szó sincs itt reneszánszról. Mindössze arról van szó, hogy a gazdasági helyzet változása okán, bizonyos árak aláereszkedése és a lakosság fogyasztási (utazási) kedvének változása (jellemzően gyöngülése) okán újra nő a vendégek száma. Egyébként folytatódik az, ami évtizedek óta tart: a tó gátlástalan kizsákmányolása, minden lehetséges négyzetcentiméter beépítése, a még megmaradt természeti környezet fölszámolása.

Annyi örvendetes fejlemény látszik talán, hogy lángossütő deszkabódék és a harmadik világ bádogvárosait idéző hullámpala-kuplerájok (masszázsszalon és/vagy sztriptízbár) helyett wellnesshotelek és elegánsabb villaszerűségek
épülnek.

A turisztikai ipar, a települési szövetségek inuk szakadtából lobbiznak azért, hogy az állam még több támogatással, még több kedvezménnyel segítse az építkezéseket, még több szálloda, még több fürdő, vitorláskikötő és üzlet legyen, még több út, autópálya, benzinkút, mert az vonzza a turistát, attól fog talpra állni a gulyáskommunista fénykorát reneszánszolni próbáló vidék.

Arról az apróságról szoktak megfeledkezni a nagyot álmodók, hogy a Balaton legfőbb vonzereje egy Balaton nevű tó, az a zöldes színű víz ottan, az egész mizéria közepén. Egy tó, amelynek kipusztították a természetes immunrendszerét, amelyet gigantikus lábvízzé tettek, nádasait megsemmisítették, mocsarait feltöltötték, halait ellopták, vizét megmérgezték. A tervekben a Balaton többnyire úgy szerepel, mint egy óriási úszómedence, ha tehetnék, vízforgatót is szerelnének bele, ph-szabályozót, fertőtlenítőt, algaölőt adagolnának, hadd lubickoljon az a turista önfeledten, hínár, alga, szúnyog, béka ne zavarja (hal már nincs, azt nem kell irtani), úszósapka viselése kötelező.

Ez a "magyar tenger" koncepció lényege. A magyar tenger szókapcsolat már eleve hamis érzetet kelt. Azt az érzetet, mintha mindaz megvalósítható lenne a Balaton partján, ami a nagy tengerparti üdülőhelyeken. A Balaton azonban jóval érzékenyebb, jóval kisebb teherbírású ökológiai rendszer, mint bármelyik tengerrész. A legkisebb adriai öbölben sokszorosan több víz van, mint a Balatonban. A sok víz képes elmosni a sok mocskot. Bár épp azt látjuk, hogy az Adria is besokallt néhány éve. Eltűntek jellegzetes halfajai, a vendéglők már Kanadából és Skandináviából hozatják az értékes alapanyagokat, helyben fogni szinte lehetetlenség, a búvárok is panaszkodnak: víz alatti sivatagot látnak sok helyen. Ehhez képest a Balaton mindössze egy méter átlagmélységű tó. És azt várják tőle, hogy évente milliónyi turista szemetét, szennyvizét, miegyebét bírja el. Hát nem bírja. A Balaton sosem lesz tenger, bármennyire szeretné az ábrándos lelkű turisztikai szakmagyar. Sosem lesz képes arra, hogy milliókat nyaraltasson. A Balaton reneszánsza akkor kezdődik majd, amikor fölismerjük, hogy a Balaton kicsi, nem tenger, és éppen ez benne a szép. Amikor fölismerjük, hogy a Balatonnak levegőre van szüksége. A déli part egykori mocsaraira, amelyeket föltöltöttek, az ellopott tómederre, amelyet engedély nélkül beépítettek, a Zala folyóra és a Kis-Balatonra, a nádasokra, a patakokra.

Amikor megpróbáljuk újrateremteni elveszett értékeit. A balatoni fogast például, amely a világ egyik legértékesebb édesvízi hala. Egyedülálló ökológiai, gasztronómiai, kulturális és gazdasági érték. Olyan lehetne, mint Spanyolországnak a csodás sonkát adó Pata Negra disznó, Japánnak az egyedülálló húsminőséget produkáló, aranyárban mért wagyu marha. De balatoni fogas évtizedek óta nem létezik gyakorlatilag, szívós rablógazdálkodással - iparszerű halászat - és környezetszennyezéssel pusztítottuk ki, paródiája ott van még a vendéglők étlapján: vagy szimpla szélhámosság - tenyésztett vagy jobb esetben folyókban fogott süllő - vagy egyszerű tudatlanság. Különben is: százból kilencvenkilencszer mélyhűtött formában lelhető fel a vendéglátóhelyeken, és a mélyhűtött fogas már semmivel sem különb, mint a legócskább tengeri hulladékhal, két legfontosabb jellemzőjét teszi tönkre a fagyasztás: a friss ízt és a hús állagát. Mondjuk: az állag is mindegy ma már, mert elkészíteni sem tudják, túlsütik, szárazra, keményre, rossz olajban.

A reneszánsz odébb van még, sajnos. A kezdet talán épp a törvényvisszadobás.