A három mű az Ave Maria, a 3. elfelejtett keringő és a Mazurka brillante. Az Ave Maria igen tisztelettudó átirat, akkor szólalnak meg benne a harangok, amikor kell, az egész összhatásában olyan, mintha maga a Liszt-hangszerelés, a Christus oratórium egy kimaradt zenekari száma volna. Az Elfelejtett keringő meghangszerelt változatában kissé szétesően hat, de vannak benne érdekes megoldások, és legalább egyértelmű, miért játszik a MÁV zenekar kölcsönkoncertmesterrel, sok a szóló, és talán ehhez érdemes volt bevált embert, Falvai Attilát hívni. A Mazurka hangszerelésében nem jöttem rá, hogy mi a jó: az érzékelhető virtuozitás, amitől a darab brillante elmúlik, csak a kellemes fürdővárosi hangulat marad, ha filmet akar rendezni valaki Jirí Menzel stílusában, talán ezt a muzsikát is megpróbálhatná felhasználni.

De a nagy esemény Vadim Gluzman volt. Ahhoz képest, hogy mekkora esemény, elég szerény jelenség, kicsi a keze, kicsi a lába, a haja nagyon formára kefélt, mint egy kelet-európai Elvis-őrülté, eleganciája kissé londínerszerű, szinte várjuk, hogy néha összecsattintja a bokáját, pontosabban lakkcipője sarkát. Meg is kapjuk, zenélés közben csattan a cipősarok, a mosolygás és lesajnálás addigra azonban már régen abbamaradt, mert megszólal a Csajkovszkij Hegedűverseny.

Ismeretes, hogy a darab bemutatójára Csajkovszkij Auer Lipótot is felkérte, aki közölte, hogy a mű eljátszhatatlan. Most viszont eljött Auer hegedűje, ezen játszik Vadim Gluzman, és úgy szól rajta a darab, mintha mi sem lenne természetesebb: gyorsan, lendületesen, férfias magvassággal. A mű körüli zavar így a mű lényegévé válik: igen, könnyebb, mint a nagy-nagy hegedűversenyek. Igen, súlyosabb, mint a kis-kis virtuóz darabok. A hallgató folyton zavarban van a Csajkovszkij-koncerttel, nem tudja teljesen átadni magát, mert érzi, hogy valami nem stimmel az egészszel, és nem tudja fölényes arccal hallgatni, mint aki már túl van ezen, mert nem lehet túl lenni rajta.

Ezt magyarázza meg Vadim Gluzman. Nem nagyon bonyolultan, csak jelzi, hogy ez egy ilyen darab, úgy kell játszani a kádenciát, hogy az ujjak már követhetetlen gyorsasággal találják meg a helyüket a fogólapon, és aztán ebből olyan puhán, érzelmesen, anyeginosan induljanak el a zenekarban a fuvolák, hogy pontosan ne tudjunk elszámolni az érzéseinkkel. Ez persze nem csak Gluzman-kérdés, kell hozzá a MÁV- zenekar fuvolaszekciója, és a karmester Kocsis, aki figyelmesen kísér, tudja, mit akar Gluzman, és azt akarja ő is. Gyorsítások, lassítások, de akkorák, amilyentől néha az ember megijed, hogy elakadnak, szétesnek, pedig dehogy: játszanak. A zenekar nem partner mindenben, akármilyen szépen szólnak a fuvolák és a klarinét, kicsit roszszulesik, ahogy a vonósszólamokban a figyelő, élénk, értelmes arcok mellett mindig akad egy-egy unott is, valaki, aki csak huzigálja föl-le a vonót, de meg van bocsátva: nem tudják, mit cselekszenek.