Kérdés persze, hogy amióta a világ kőolajkészleteinek legalább kétharmada fölött - éles ellentétben az 1970-es évekkel - nem nemzetközi magántársaságok, hanem közvetve és közvetlenül nemzetállamok rendelkeznek, beleértve magát Szaúd-Arábiát is, kik lehetnek a spekulánsok. Az olajkirály, az olajállam feje a maga részéről mindenesetre - mesébe illő naivitással - azzal kíván hozzájárulni a spekuláció elleni küzdelemhez, hogy a világ népeinek ezennel megígéri: már nyáron napi 9,7 millió hordóra növeli kitermelését, 2009 végéig pedig napi 12,5 millió hordóra. Egyszóval el fogja árasztani a világot kőolajjal. Nemsokára annyi kőolaja lesz a világnak, hogy belefullad.

Ezt ígérte a jó Abdallah király, ámde az évek óta napi 80-85 millió hordónál kevesebbel be nem érő falánk óriásnak - az ipari világnak - ez a kis plusz; a szükséges plusz? - meg se kottyan. Akárha a régi szovjet viccben lennénk, amikor a laktanyába látogató honvédelmi miniszter megkérdezi a kiskatonákat: "Na, fiúk, aztán elég-e, amit enni adnak? Elég, tábornok elvtárs, még marad is. Na és a maradékkal mit csinálnak? Hát megesszük, tábornok elvtárs, még kevés is!"

Bizony, feneketlen hordó a világ, és bár hordószám gurítja magába a kőolajat, mégis szüntelenül éhes. És minél éhesebb, annál több kőolajat követel. Ha pedig a kőolajból mégsem tud több lenni, vagyis a növekvő keresletre szűkülő kínálat a válasz, akkor a kőolaj ára bizony úgy spekulál, hogy fölmegy inkább, semmint hogy lent maradjon. Ez kétségkívül aljas spekuláció, amiért a kőolaj árával egyszer még számolni fognak a világ civilizált népei, de most inkább összeszorítják a fogukat, és civilizáltan várnak Kőolaj Őfelsége nyakának ünnepélyes kitekerésével. Egyelőre ugyanis az egész világ kőolajra szomjazik. Az OECD-országok úgy tömik magukba a fekete aranyat, mint a kábítószert. A felemelkedő országok - Kína, India, Pakisztán, Brazília úgyszintén. Ezentúl mindinkább a többi energiaforrás árát (szénét, gázét, áramét) is a kőolaj kezdi diktálni. Hol van itt spekuláció?

Igaz, Sam Bodman amerikai energiaügyi miniszter nem értett egyet Abdallah királlyal, egy kis szakmai vita is kerekedett köztük ezért, mert a földhözragadt amerikai inkább racionális gazdasági okokra vezette vissza ugyanezen a csúcsértekezleten a kőolaj árának egekbe szökését, és ezek közül csak a legáltalánosabb ok volt - teljes joggal egyébként - a dollár árfolyamának tartós gyengélkedése.

A messzi távolból - a szaúdi napi 11-12 millió hordóra testvérileg 10 millió hordóval felelő Oroszország képviseletében - Alekszej Miller, a Gazprom elnöke jóval korábban megüzente már a világnak (üzenete kétségkívül felért egy OPEC-nek tett árajánlattal), hogy az ő szerény véleménye szerint a kőolaj hordónkénti ára jövőre el fogja érni a 250 dollárt is. Márpedig a piac vastörvényeit még maga Oroszország sem írhatja felül, nem beszélve arról, hogy húsz kemény évbe tellett, amíg az orosz állam elsajátította ezeket a vastörvényeket, amelyeket - ne is csodálkozzon ezen most már senki! - vasszigorral igyekszik ország és világ javára érvényre juttatni.

De nem sokkal tér el a milleri spekulációtól a Goldman Sachs szakértőinek márciusban kiadott és nemrég megerősített prognózisa sem, miszerint a legközelebbi 6-24 hónapban (magyarán: éveken keresztül) a kőolaj hordónkénti ára el fogja érni a 150-200 dollárt.

Úgy látszik tehát, mintha a kőolaj árát szavakkal próbálnák felverni, és újabb szavakkal próbálnák lecsillapítani. E szűkös és mind szűkösebbé váló energiaforrás adásvétele ebben a tekintetben mintha mindmáig úgy zajlana, mint az alkudozás egy nagy keleti bazárban. Ez kétségkívül befolyásolhatja a kitermelt kőolaj árát, de a készletek szűkösséget és az ebből eredő konfliktusok élesedését aligha. A kőolajjal ugyanis van egy kis baj: egyre kevesebb van belőle, miközben változatlanul az indusztriális és posztindusztriális világ energetikai alapzata.

Yvet Cochet - néhai francia környezetvédelmi miniszter, a zöldek parlamenti képviselője, civilben matematikus - két évvel ezelőtt a Nouvelle Observateurnek adott interjújában (Pétrole: Apocalypse Now, In: Le Nouvelle Observateur, 2006. május 11-17.) elsőként jósolta meg, hogy nagyon rövid időn belül száz dollár fölé fog emelkedni a kőolaj literenkénti ára, és azt is megmondta, miért. Azért, mert a kőolaj összkitermelésén belül rohamosan csökken a hagyományosan - vagyis könnyen és olcsón - kitermelhető kőolajkészletek aránya; azért, mert a kereslet strukturális okokból folyamatosan meghaladja a kínálatot; azért, mert a kőolajért indított geopolitikai háborúk bizonytalanná teszik, illetve szűkítik a kínálatot; azért, mert az elmúlt harminc évben nem változott a kőolaj energetikai dominanciája, nem szorították viszsza alternatív energiaforrások (messzemenően ideértve az atomenergia és különösképp a bioetanol arányát is).

Cochet nem azt mondta tehát 2006-ban, hogy a kőolajkészletek kimerültek, hanem azt, hogy az olcsón kitermelhető készletek vannak kimerülőben: az olcsó kőolajnak és a rá épülő világgazdaságnak van vége. Amióta a kőolaj ipari kitermelése elkezdődött - nagyjából százötven éve - az emberiség a geológiai készleteknek - becslések szerint - közel a felét használta el. Tehát még bőven vannak készletek, csakhogy ezek mind nehezebben hozzáférhetőek, mind drágábban tárhatók fel és termelhetők ki, miközben a kereslet növekszik, és a készletek fogyási üteme is sokkal gyorsabb, mint bármikor az elmúlt százötven év alatt.

Arra, hogy milyen kilátások vannak új lelőhelyek feltárására és milyen technikai lehetőségek születhetnek a korábban feltárt lelőhelyeken technikai okokból olykor 40-50 százalékban is felszín alatt maradt készletek további felszínre hozására, azért nehéz válaszolni, mert - mint Cochet mondja - minden kitermelésre és a készletek nagyságára vonatkozó számadat üzletpolitikailag és/vagy állampolitikailag manipulált. Egy állam - hadd utaljak vissza Szaúd-Arábia vagy Oroszország energetikai vezetőinek fentebb idézett szavaira - ugyanúgy viselkedik e tekintetben, mint egy magánvállalat, amikor magáról meghatározott képet akar sugallni, és olyan számokat közöl, amelyek fölértékelik őt. Statisztikai adatokat közölni vagy kilátásokat prognosztizálni mindig politikai aktus. "Ebből a szempontból a geológia sem egzakt tudomány - mint némi iróniával Cochet megjegyzi. - A kőolaj világa a blöffök és a túlzások világa. Senki nem hisz ma olyan lelőhelyek föltárásban, amelyek összevethetők lennének a szaúd-arábiai, az alaszkai vagy az északi-tengeri lelőhelyek gazdagságával. A kőolajlelőhelyek feltárása jó negyven évvel ezelőtt érte el tetőpontját, és jó huszonöt éve a világ évente több kőolajat fogyaszt, mint amennyit feltár. Ez a különbség a felhasznált és a feltárt kőolaj között egyre növekszik: ez idő szerint egyhordónyi újonnan feltárt kőolajra öthordónyi olaj felhasználása esik. Ez a helyzet hosszabb távon nem tartható fenn.

Nem holmi kőolajválság elé nézünk tehát, hanem hatalmas és elkerülhetetlen civilizációs átalakulás küszöbén állunk. Másfél évszázadon át egy bőséges és olcsó energia - az ismeretes áron: a Föld egész atmoszférájának gigantikus mértékű elszenynyezésével és az ebből fakadó klímaváltozással - lehetővé tette azt a növekedést, amelyet a XX. században az emberiség megismert. A termelési mód és a fogyasztási mód mélyreható átalakítása nélkül azonban most már nem kerülhető el a világválság, akár gazdasági válságként köszönt is be, akár környezeti katasztrófaként vágtat végig a világon, akár pedig - ami a legvalószínűbb - egyidejűleg így is, úgy is.

Az eszközök a politika kezében vannnak, méghozzá nem a helyi politikusok, hanem az uralkodó hatalmak kezében. Milyen eszközök? Például a szigorú önkorlátozás és az általános mértékletesség érzületének megteremtése; a hatékonyság növelése (szemben a pazarló energiafogyasztással); a megújítható energiaforrások bekapcsolása a gazdaságba. Ebben a sorrendben - mondja Cochet -, mert mértékletesség, energiatakarékosság nélkül nemcsak a világgazdaság nem lesz fönntartható, de a béke, a demokrácia és a szolidaritás sem. A legkézenfekvőbb lenne a közlekedéssel kezdeni, hiszen a civilizált társadalmak ezen a téren fogyasztják el a kőolaj kiugróan nagy részét: sebességkorlátozás a sztrádákon és az országutakon; a személyautó-közlekedés meghatározott napokra korlátozása; a tömegközlekedés fejlesztése; a négynapos munkahét bevezetése; a távolsági munka arányának fokozása és így tovább.

Ilyen zöldeket gondol és mond ma Európa jobbik fele a globális civilizációs válság elközelgését látva. És mit hallunk mi? Mit követelnek a Nép nevében engesztelhetetlenül kormánytól és parlamenttől a Népért még a népszerűséget is dacosan vállaló ellenzéki politikusok? Azt követelik, hogy csökkentsék a benzin árát, amíg kedves az életük! De hisz csökkentenék is ők, hogyne csökkentenék, nem azért nem csökkentik, mert magukba szálltak, és nekiláttak megvalósítani Yvet Cochet "zöldutópiáját" - de kérem! komoly politikusokról beszélünk, nem idiótákról! -, csak hát akkor mi marad a költségvetési kosárban? A szent cél - sokat szenvedett fogyasztói népünk boldogabb jövője - mindkét oldalon ugyanaz: nőjön és gyarapodjon drága lakosságunk, szeretett magyar hazánk személyautó-állománya, ülhessenek minél gyakrabban és minél többen saját kocsijukba a magyar emberek, még akár azon az áron is, hogy a hazai kipufogógáz-kibocsátás nem csökken, deazonban növekszik, és városaink gázkamrává, élőhelyeink fokozatosan halott helyekké válnak. Mit tehetnénk? Ez a kőolaj ára.