Mint tudni, erőszakos, olykor véres események zajlottak le a továbbiak szempontjából akár perdöntőnek is minősíthető Törökország-Horvátország mérkőzés után a hercegovinai Mostarban, amely, sem nem török, sem nem horvát terület, hanem boszniai, amelyet úgy felerészt bosnyák-muszlimok, felerészt horvátok laknak. Ami történt, írható ugyan a közönséges futballhuliganizmus számlájára, de ha így volna, legföljebb annyit érdemelne, mint egy "újpestfradi" tünetegyüttes. "Papíron" e távoli meccsnek semmi köze nem volt a helyi ügyekhez - csak épp amazoknál súlyosabb dolgokhoz. Tudniillik megint kiderült, hogy hiába van Bosznia-Hercegovinában tizenhárom éve béke; hiába voltak szövetségesek a boszniai horvátok és moszlimok a területfoglalásra berendezkedett szerbekkel szemben - változatlanul nincs olyan érzelmi kötőanyag, amelyik a kétharmados többséget alkotó horvát, illetve bosnyák-muszlim közösségeket összeforrasztaná. Illetve csak olyan anyagok vannak, amelyek szétválasztják őket.

A sportban például a moszlimok többsége egyszerűen képtelen a horvátoknak szurkolni. (És vica versa.) Azok a sérelmek, amelyeket 1992 és 1995 között Mostarban "honfitársaiktól" (akiket ma is rasszista elnyomóknak tartanak) elszenvedtek, a horvátok ellen fordítják őket. És ez ad ezeknek a futballháborúknak valami félelmetes ízt. Mert nem természetes állapot, hogy valaki erősebbnek érezze azt a szolidaritást, amely vallási alapon egy idegen államhoz (az adott esetben Törökországhoz) köti, mint azt, amelyik elvileg a vele egy hazában élő emberekhez kötné. Ettől persze a természetellenes dolgok valódiak. Bosnyák-muszlimok százai, ha nem ezrei ünnepelték török nemzeti lobogókba burkolózva Törökország győzelmét Horvátország fölött, körülbelül úgy, ahogyan két évvel ezelőtt a vébén a horvátok fölött aratott brazil(!) sikernek örültek.

De ez az érzet még azzal az aprósággal is kiterjeszthető, hogy ugyanakkor a boszniai szerbek, akiknek mégiscsak a horvátok (az őket a Krajináikból kipenderítő horvátok) a nemezisük, magától értetődő természetességgel szurkoltak a valóban drámai török-horvát, majd török-német meccsen az utóbbiaknak, nem lévén se indíttatásuk, se képességük arra, hogy pártfogásukba vegyenek akármilyen "iszlám" alakulatot. Hogyisne, Koszovó után! Nem mondom, hogy a törökök szerb és horvát pártfogással döntőbe jutottak volna, de mégiscsak sport ez, nem? Hát nem.

Klasszikus riportkönyvében, az 1969-es salvadori-hondurasi konfliktusnak emlékművet állító Futballháborúban a néhai Ryszard Kapuscinski feltárta a legrosszabbat: két, amúgy egy nyelvet beszélő, nagyrészt közös múltú népcsoport tagjainak atavisztikus, nyers erőszakba torkolló, akár egy futballbíró sípjelére is feltörő indulatát a másik iránt. Mi pedig, mutatis mutandis, a mostani Eb után, ezúttal történelmi-politikai tanulságként, megint elgondolhatunk azon, vajon milyen "egységállamot" szült az elkülönülő Boszniai Szerb Köztársasággal és a belső gyűlölködéstől vezérelt horvát/bosnyák unióval a daytoni béke?