Klaus Zumwinkel a megbízhatóság mintaképének számított. Gyakran kézfogással intézett milliós szerződéseket. Sok német menedzserjelölt irigyelt, de követendő példaképnek tekintette. Legendás politikai kapcsolatait sokszor vette igénybe, a keresztény pártok és a szociáldemokraták számos vezető személyiségéhez volt szabad bejárása.

A Deutsche Post volt nagy hatalmú elnök-vezérigazgatóját egy ideje már nem sztárolja a német sajtó. A 64 éves férfi neve forog a médiában, csak éppen nem a megszokott módon, hanem általános felháborodást kiváltó botrányok főszereplőjeként.

A zuhanórepülés egy februári szürke reggelen kezdődött. Zumwinkel kölni villájánál csöngettek az ügyészségi nyomozók, s a csúcsmenedzser lett a liechtensteini alapítványok segítségével folytatott adócsalás legnagyobb fogása. Ilyet még nem látott Németország: a német tőzsdeindexben (DAX) jegyzett logisztikai óriás első emberét a kamerák előtt vitték be kihallgatásra. A gyanúsított később mindent bevallott, és maximálisan együttműködött a hatóságokkal.

Jó három hónap elteltével Zumwinkel a Deutsche Telekom megfigyelési afférjában látszik ismét alaposan megégetni magát. Az eddig napvilágra került információk szerint a bonni székhelyű távközlési óriás korábbi felügyelőbizottsági elnökeként ő is utasítást adott arra, hogy nyomozzák le a kiszivárogtatásokkal gyanúsított menedzserek, fb-tagok és újságírók kapcsolatait. A szaglászással megbízott magándetektívek nemcsak a rendelkezésükre bocsátott, jogilag adatvédelem alatt álló híváslistákkal dolgozhattak, de azok alapján a célszemélyek mozgását és bankkapcsolatait is számba vevő profilokat állítottak össze.

Pont Zumwinkel. Pont ő "hasalt" ekkorát. De vajon miért kellett a Deutsche Post főnökeként 4,2 millió eurót plusz a Postbank, az Arcandor, a Lufthansa és a Morgan Stanley fb-tagjaként még 650 ezer eurós mellékest kereső csúcsmenedzsernek egymillió eurót elrejtenie liechtensteini vagyonkezelőknél? A mohóság, a kapzsiság ennyivel erősebb lenne a józan észnél? Válasz egyelőre nincs, Zumwinkel az adóbotrány kipattanása óta mélyen hallgat. A Telekom-affér kapcsán sem nyilatkozott, teljesen visszavonult a nyilvánosságtól.

Jó fél évvel ezelőtt viszont még élete egyik legnagyobb sikerét ünnepelhette - maga józan, visszafogott módján. Munkatársai a Deutsche Post bonni székházának negyvenedik, gyönyörű rajnai panorámát nyújtó emeletén pezsgőt bontottak annak hírére, hogy a berlini nagykoalíció pártjai rábólintottak a postai ágazatban bevezetendő minimálbérre, s ezzel a húzással sikerült a vetélytársak, a PIN és a TNT lába alól kihúzni a szőnyeget. Zumwinkel a győzelmi tirádák helyett csak annyit mondott: köszöni az elismerést, de ő csak annyit tett, hogy sikeresen lobbizott. Mert - ahogy szerette mondogatni -- a rendes tőkésnek mindig az lebeg a szeme előtt, hogy a vállalatnak és a munkavállalóknak a dolgai egyaránt rendben menjenek.

Németországban, ahol a közvélemény aggódva figyeli a társadalmi-jövedelmi olló szétnyílását, és bizalmatlanul tekint az állítólag szemérmetlenül sokat kereső menedzserekre, a dúsgazdag Zumwinkel kivételnek számított. A módos kereskedő-vállalkozó famíliából származó, kétgyerekes családapát a szakszervezetek a nagyfőnökök példaképének tartották. Azon kevesek egyikének, akinek még van szociális lelkiismerete. Aztán óriásit robbant, amikor kiderült: a postai minimálbérrel a sárga óriásnak is hívott Deutsche Post első embere potom 4,73 millió eurót kaszált a tőzsdén. Ekkora nyereséggel adta el ugyanis részvényopcióit, miután a cég papírjainak árfolyama a minimálbéralku nyomán hirtelen nagyot ugrott.

Az észak-rajna-vesztfáliai Rheinbergben született Klaus-Gerhard Maximilian Zumwinkel első millióját már 28 évesen megkereste. Bátyjával 1971-ben adták el a tíz áruházból és ötven diszkontboltból álló családi kereskedelmi céget. A münsteri Wilhelms Egyetemen, majd a pennsylvaniai Wharton Business Schoolban közgazdaságot tanult kisebbik Zumwinkel sarj 1974-től egy jó évtizeden át a McKinsey vállalati tanácsadó németországi leányvállalatánál dolgozott, ahol a takarékos cégvezetés, a "lean management" fortélyait is elleste. Először tanácsadóként, majd 1985-től megmentő cégvezérként igazolta le a
Quelle. A kíméletlen szanálással talpra állított fürthi székhelyű csomagküldő óriás után egy még keményebb falat, az akkor még száz százalékban állami tulajdonú szövetségi posta következett. A nehézkessége miatt sűrűn kifigurázott Deutsche Bundespostból 18 esztendő, azaz lényegében egy generáció alatt 63,5 milliárd eurós éves árbevételű, világszerte 520 ezer embert foglalkoztató, "globális játékost" faragott, amelyet 1995-ben a vezényletével privatizáltak, majd az ezredfordulón sikerrel vittek a tőzsdére.

Négy évvel később a Postbankot is bevezette a parkettra. Közben nagy erőkkel terjeszkedett, megvette a többi között a DHL gyorsposta- és csomagszállítót. A külföldi vállalatfelvásárlások nem mindig bizonyultak sikeresnek, s az észak-amerikai piac a beleölt milliárdok ellenére sem hozta az elvárásokat. Hazai pályán mégis kikezdhetetlennek tűnt: ki merne hozzányúlni ahhoz
a cégvezérhez, aki Brüsszel mellől a lipcsei repülőtér szomszédságába hozta a DHL európai logisztikai-átrakó bázisát, 300 millió eurós beruházással több ezer munkahelyet teremtve a szászországi városban.

A sokasodó bírálatok ellenére Zumwinkel tartani tudta magát - elsősorban igen széleskörű "hálózatai" révén. Az egykori postafőnök a Németország Rt.-nek (Deutschland AG) nevezett informális klub utolsó mohikánjainak egyike. A klub gyökerei az 1870-es évekig nyúlnak vissza, de igazából 1945 után, az adenaueri korszak NSZK-jában, a gazdasági fellendülés idején, a német nagytőkések, bankok és ipari konszernek összefonódásából, bonyolult kereszttulajdonlásaiból jött létre. E zárt társaság számít a "rajnai kapitalizmusnak" is nevezett, a munkaadók és a szakszervezetek közötti szociális partnerséget építő nyugatnémet modell motorjának. A klub tagjai azzal is erősítették "netzwerk"-szerű kapcsolataikat, hogy sorra ültek be egymás cégeinek felügyelőbizottsági székeibe. Így pályafutása alatt Zumwinkel az Allianz vagy a Tchibo legfelsőbb ellenőrző testületében is megfordult.

A sikerember túlzott hatalma és befolyása sokaknak nem tetszett. Kiterjedt kapcsolatai azonban megfelelő páncélnak bizonyultak. Egészen addig, amíg a postai minimálbér keresztülbokszolása érdekében állítólag túlságosan közel került a szociáldemokratákhoz, s ezt az SPD-vel nagykoalíciós együtt kormányzó CDU/CSU táborában végzetes bűnként könyvelték el. Elengedték a kezét, s Helmut Kohltól Gerhard Schröderen át Angela Merkelig hiába ismerte jól a kancellárokat, amikor azon a szürke februári reggelen becsöngettek a nyomozók, valami végzetes történt.

Elszakadt a háló.