Ez tragédia lenne - nemcsak az ország európai felzárkózása, hanem a mindennapi élet körülményeinek, a társadalmi légkör további elmérgeződése szempontjából is. Magyarország abban is különbözik a szomszédaitól, hogy nálunk a gazdasági neoliberalizmus és a kisebbségeket védelmező, antirasszista emberjogi liberalizmus úgy jelenik meg, mint ugyannak a nézetrendszernek a két oldala. Nincs ingyenebéd! - deklarálják a közgazdászok. Aki nem dolgozik, ne is egyék? Kényszermunkát, dologházat akarunk? Hagyjuk talán éhen halni, aki úgy dönt, hogy nem hajlandó közmunkára menni a segélyért? - kérdik egyes jogvédők. De nem egymással vitatkoznak, hanem a monoki polgármesterrel, és mindazokkal, akiket Szepessy Zsolt jelképez: a növekvő létbizonytalanságtól szenvedő, a lecsúszástól félő, dolgozó, vagy munkát találni igyekvő, zömmel leszakadó térségekben élő alsó-középrétegekkel.

A dologban az a veszélyes, hogy kikezdi a munkára és tulajdonra épülő társadalmi értékrendet. Ha valaki végigdolgozik egy hónapot a létminimumra éppen elég fizetésért, míg más, aki szintén megtehetné ugyanezt, munka nélkül is megkapja a létminimumra valót, az demoralizál. Miközben a nagy tulajdon szent és sérthetetlen, a kis tulajdon - a kerti gyümölcs, a krumpli a földben, a tyúk az ólban - szabad préda. A lecsúszó, értékrendjükben elbizonytalanodott emberek mindezt égbe kiáltó igazságtalanságként élik meg: a társadalomban fölül ésszel lopnak, alul feszítővassal - de középen úgy érzik, hogy e két szint között valójában érdekazonosság van: mindkettő az ő rosszul megfizetett munkájukból él - jobban vagy ugyanúgy, mint ők.

Ezt az értékválságot a gazdasági felemelkedés, a piaci munkahelyek növekvő száma, a regionális kiegyenlítődés kezelhetné - de a munkahelyek nem szaporodnak, a különbségek nem csökkennek. A véleményformálók nem akarják, a politika pedig nem meri megérteni a lecsúszástól fenyegetett, népes réteget, amely nemcsak megértést, védelmet sem talál ott, ahol találnia kellene: a felelős értelmiségnél, a felelős politikánál és a felelős államnál. Nem emelik ki a bűnözőket a helyi társadalmakból, szinte semmi nem történik a segélyeket megcsapoló uzsorahitel-rendszer felszámolása érdekében. Ha nincs megértés ott, ahol lennie kellene, akkor lesz másutt: a szélsőségeknél, a Magyar Gárdánál. A vita ezzel végleg félrecsúszik: romakérdéssé és rasszizmusellenes küzdelemmé válik. Ezért lenne veszélyes egy népszavazási kampány: végigvinne egy már megindult önbeteljesítő folyamatot. A végére az egyik oldal bizonyítva látná, hogy csak a szélsőséges erőktől várhat megértést és védelmet, amelyek így tovább erősödnének. A másik oldal pedig bizonyítva látná, amit régóta sugall: hogy ez egy irigy, rasszista, fasisztoid társadalom.

Mindenkinek igaza lenne, hurrá! - csak az a kérdés, mi történne másnap.