- Három filmje, az I'm Not There - Bob Dylan életei, a Bálványrock - Velvet Goldmine és a Superstar: The Karen Carpenter Story középpontjában a könnyűzene áll. Egy zenekritikus veszett el önben.

- Szó sincs róla. Sosem akartam kritizálni, egyszerűen szeretem a zenét. A kritikusokkal kapcsolatban mindig olyan érzésem van, mintha frusztrált zenészek volnának. Filmes szempontból azokat a pillanatokat tartom a legcsodálatosabbnak, amikor a muzsikusok megélik a művészetüket, és átadják a közönségüknek. Bár egyszerűnek hangzik, roppant nehéz mozivá változtatni ezeket a pillanatokat. Óriási hatással van rám a zene, szinte apró buborékokként szállja meg az agyamat, igazi prousti pillanatokat okozva. Teljesen felszabadítja a fantáziámat. Megihlet.

- Annyira, hogy hat színésszel játszatta el Bob Dylant?

- Hiszek a "Dylanekben". Dylan összes biográfusa egyetért abban, hogy a '60-as évektől kezdve sosem fért a bőrébe. Mindig kitalált valami forradalmit, és amikor a közönség elfogadta, akkor berágott, elküldött mindenkit a melegebb égtájakra, és valami teljesen másba fogott. Többször radikálisan megváltozott, agresszíven megtagadta önmagát, megváltoztatta a személyiségét, de sosem tért vissza egyik régi önmagához sem. Hozzá képest én biztonsági játékos vagyok, csak megpróbáltam
őt követni. Dylant nem lehet hollywoodiasítani, nem lehet klasszikus amerikai álomtörténetet ráerőszakolni, mint mondjuk Johnny Cashre a Nyughatatlan című filmben. Sosem leszek hajlandó senkit beskatulyázni.

Előzetes a filmből

- A legmeglepőbb és egyben a legbravúrosabb színészválasztás Cate Blanchett volt. Nő létére ő hasonlít legjobban Dylanre.

- Ráadásul ez Dylan egyik legfontosabb időszaka, az 1960-as évek lázadója, aki a végletekig feszíti a húrt. Ellenállhatatlanul komplex zenei témák születtek ebben az időben. Cate nagyon érezte a karaktert, ráadásul hasonló kék szeme van, mint Dylannek, a szemöldökét kellett csupán férfiasabbra venni, és eltüntetni a tökéletes filmsztárfogait. Hihetetlen volt, hogy ennyi külső változtatás elég volt neki az átváltozáshoz. Láttam őt színpadon a Hedda Gablerben, már akkor tudtam, hogy tökéletes lesz a szerepre.

- Szempont volt a színészek kiválasztásánál, hogy tudnak-e énekelni?

- Nem, mert csak Marcus Carl Franklin énekel maga, a többi színész helyett profik hallhatók. A karaktert kellett eljátszaniuk. Ennyi.

- És mit szól ehhez az egészhez Dylan?

- Hozzájárulását adta a filmhez, de sosem találkoztam, sőt sosem beszéltem vele. A menedzserén, Jeff Rosenen keresztül intéztünk mindent. Be kellett adnom egy egyoldalas rezümét, megnézték a korábbi filmjeimet, és zöld utat kaptam.

- Csak így? Ilyen egyszerűen? Nagyon hosszú azoknak a rendezőknek a listája, akiket elzavart.

- Talán a formabontó koncepció tetszett neki. De ezt sem tudom biztosan, hiszen szabad kezet adott, semmibe sem szólt bele. Ezzel óriási nyomás nehezedett rám, folyamatos skrupulusaim voltak amiatt, hogy vajon jó-e az, amit kitaláltam. De Jeff biztosított róla, hogy ők tiszteletben tartják mások alkotófolyamatát is. Mázlista vagyok.

Todd Haynes sosem találkozott Bob Dylannel