A kérdés, ami egy életen át foglalkoztatta, hogy eleve elrendelt-e a sorsunk, vagy magunk írjuk saját történetünket. Nem isteni elrendelésről van szó, hanem arról, hogy helyünk, sorsunk és életpályánk be van-e kódolva a társadalom génjeibe, be van-e szőve a társadalom szövetébe. Van-e menekvés, kitörési lehetőség az eleve elrendeltség nyomorából, korlátaiból, a szegénységből?

Úgy gondolta, hogy kell lennie.

Ha van, akkor ez csak a tudás lehet. De vajon a tudáshoz való hozzáférés esélye nem ugyanolyan egyenlőtlen-e, mint amilyen különbségek az élet egyéb javai tekintetében mutatkoznak? Az iskola eszköz-e a társadalmi különbségek leküzdésében, esélyek teremtésében, vagy csak leképezi, rögzíti, rossz esetben felerősíti a meglévő különbségeket?

Liskó Ilona oktatásszociológus és oktatáspolitikus volt. Szociológusként az iskola világának a társadalmi tehetetlenséget, a szegénységet, az egyenlőtlenséget és a kiváltságokat átörökítő jellegével szembesült. Oktatáspolitikusként pedig az iskola világának ezen jellemzői, jellegzetességei ellen küzdött.

A hetvenes évek eleje óta tudományos kutató, 1981 óta pedig különböző oktatáskutató intézetekben tevékenykedett.

Szelíd, okos gondolkodó volt. Érzelmeit soha sem tette közszemlére. A gyerekek sorsát és jövőjét érintő kárhozatos igazságtalanságok ellen is türelmes, fáradhatatlan érveléssel próbált küzdeni.
Az utolsó éjszakán egy baráti beszélgetésben arról folyt a vita, hogy miért vállalnak Magyarországon az anyák olyan kevés gyereket. Felvetődött, hogy például a skandináv országokban a nők azáltal, hogy csökkentett munkaidőben biztonsággal és hamarabb visszatérhetnek, elégedettebbek. Ez az elégedettség a beszélgető- partner szerint mindenképpen szükséges, és az is, hogy egy anyát legalább 4 órára ne zsigereljen ki végképp a gyereke. Liskó Ilona azt válaszolta, hogy máig bánja hajdani döntését, amikor 26 évesen, fiatal anyaként visszament dolgozni. Mert semmi nem pótolja azt az élményt, amit a gyerekek növekedése és értelmének kibontakozása jelent. Egy anya pedig soha ne érezze, hogy a gyerekei terhére vannak. Maradjon számunkra mindig derűs és elfogadó.

Ma, amikor általában meghatározónak vélik sokan a médiumok szerepét, és csakugyan bármit megtennének azért, hogy a figyelem középpontjába kerüljenek, fájdalmasan ritka az olyan ember, mint amilyen Liskó Ilona volt, aki következetesen és teljes alapossággal mérte világát, a gyerekek világát, az önmaguk érdekeit megvédeni nem tudók közösségét, hogy újra és újra megfogalmazhassa a szegények, az esélytelenek akaratát.

Ha hiányozni fog és megkerülhetetlen lesz nekik, oktatással, pedagógiával, oktatásszociológiával és a gyerekek jogaival foglalkozók számára, akkor ez nemcsak szakmai, hanem emberi nagysága, az ügy iránti alázata és szolgálatkészsége miatt van.