"Te, Laci, ki ez a csávó?" - kérdezte néhány csapás után Angyal, mire Nieberl kihúzta magát: "Hát, ő a Kammerer Zoli, még hallani fogsz róla!" Így is történt.

A kis Zoliból időközben háromszoros olimpiai bajnok lett - ebből a "példányból" csak kettő van e sportágban Magyarországon: a másik éppen Kammerer korábbi párosbeli és négyesbeli társa, Storcz Botond -, ugyanakkor nagy a gyanú, hogy "Kamera" többre vágyik; az augusztusi, pekingi játékokon elérni kívánt aranyérmen (-érmeken?) túl Londonban is repülne a célba, elvégre 2012-ben még csak harmincnégy éves lesz. Na de ki is ez a Kammerer Zoltán?

Keveset tudunk róla; részint mert nem tolja magát előtérbe, részint mert nem az a handabandázós, folyamatos kereskedelmi tévés föllépésekért sóhajtozó típus. Egyszerűen csak kajakozik, s aláveti magát a tréneri kívánalmaknak. "Van, hogy nem ért egyet az edzővel, a bajusza alatt morog is, de nem kelt hangulatot, elvégzi, amit előírnak neki" - említi Angyal. Miként jellemző rá a kajakfronti hűség; amikor ugyanis edzőjétől, Sári Nándortól a 2004-es olimpia után valamennyi kajakosa dobbantott, egyedül Kammerer mondta azt, hogy "én maradok, tisztelettel". Érdekes, hogy Sárihoz pillanatnyilag rajzanak a versenyzők (az edző csomagban vette át a Fábiánnétól távozó Kovács-féle négyest), de most hagyjuk is ezt, kivált mert összegzés következik: "Zoli vagabund, vidám gyerek, zseniális technikával evez, ráadásul stroke-ként nem úgy akar vezető lenni, hogy kinevezi magát annak. Odafigyel a társaira, a nagy vitákban nincs benne, de elmondja a véleményét, ha kell."

Ennyi szép és jó után lassan kéne mondani valami rosszat is, ám a legkeményebb vélemény körülbelül az, hogy alanyunk gödi házába érve a látogatónak le kell vennie a cipőjét. Na ja, Kammerer rendmániás, cuccai gondosan feszülnek a polcokon, de hát ő az életben is hasonlóan katonás, vagyis inkább racionális. A saját érdekeit pontosan szem előtt tartja, tudja, kitől mit kaphat, milyen szponzor miben lehet a segítségére, mindazonáltal magától is odaadást és maximális teljesítményt vár el; főként 2005 óta, amióta - üzleteit és egyebeit hátrahagyva - célirányosan a kajakra koncentrál. "Addig kicsit kesze-kuszán éltem" - vallja Kammerer, akinek Kucsera Gáborral alkotott párosa 1000, és talán 500 méteren is befuthat Pekingben. S aki akkor is folyton mosatja, tisztogatja az autóját, amikor azt a szponzortól kapja; ez a legkevesebb, ha már odaadták használatra. Nála kizárt az is, hogy ne a vonatkozó támogató emblémáját hirdető pólóban jelenjen meg a nyilvános szerepléseken. S jellemző, hogy amikor egy BLSZ III-as futballcsapat alkalmi tagjaként - értsd: tréningjeinek látogatójaként és mérkőzéseinek néhány perces fellépőjeként - átvette a második helyért járó érmet, az önfeledt bulivacsora alkalmi fényképészei előtt pontosan úgy állt be, pontosan úgy mosolygott, ahogyan azt a sydney-i és az athéni diadalok után tette a dobogó tetején.

A kemény és fegyelmezett külső mögött, persze, érző szív dobog; a Vereckeivel, Storczcal és Horváthtal elért sydney-i siker egyéves évfordulóján ő szervezte meg az ünnepséget a gödi házban, ahol amúgy buliszoba is található bárpulttal, óriástévével és mindennel, ami a hajeleresztéshez kell. S amikor egy kedves barátja valami munkaféle okán nem engedte fizetni őt, kisvártatva bortartóval, kávéscsészékkel és még a jó ég tudja, mivel ugrott be hozzá: "Szia, véletlenül erre jártam..." Korábbi nőügyei legendásak, szeret kis, eldugott étkezdékben enni, és imádja fiát, Gergőt, akiről képes órákig beszélni. "Jó hallgatni, ahogyan mesél róla. Egyszer elvitte Finnországba csak azért, hogy a srác találkozzon az igazi Mikulással" - mondja Angyal.

Kammerer Vácon született, viszont kvázi tősgyökeres gödi; szakmáját tekintve autószerelő, s gyakorta kelt reggel ötkor, hogy futással indítsa a napot. A Dunán tanult evezni, s az sem vette el a kedvét, hogy időnként brutálisak voltak a hullámok. Felevezett ide, visszaevezett oda, s amikor elfáradt, megtette az utat még egyszer, meg még egyszer... Hogy kajakja hozzánőtt, az nem kérdés; egyszer a szövetség dunavarsányi tájékoztatójára is azzal érkezett. Különleges pillanatokról a partner Kucsera is tudna mesélni; például a hisztikről... Vagy azok csak legendák? "Zoli kapásból kimondja, ami a szívét nyomja, s bár megjegyzései időnként bántók, tudom, hogy azok a páros érdekeit szolgálják. Nincsenek drámáink; ha össze is zördülünk, hamar megbeszéljük a dolgot" - így a Sári-csoporthoz 2004-ben csatlakozott Kucsera, aki 2005 óta versenyez Kammerer "Lujzival". Hogy honnan a becenév? "Volt néhány nőügye, amely után azt mondtam: hogy te mekkora lúzer vagy! Aztán olyan sokat mondtam, hogy a ráragadt lúzerből egyszer csak Lujzi, Lujzika lett" - fűzi hozzá Kucsera, hogy aztán hosszan tűnődjön azon a kérdésen, utál-e valamit a barátjában. "Maximum attól vagyok ki, hogy korán lefekszik aludni, mert ilyenkor síri csöndnek kell lennie a szobában. Engem nehezebben nyom el az álom, nekem kell a tévé, a zene..."

A két kolléga között négy év a különbség - Kucsera a fiatalabb -, ám mind technikailag, mind emberileg tökéletes köztük az összhang. Csak hát éppen kevesebb szó esik e kettősről, mint, mondjuk, az egymás agyára menő női részlegről... Mármost ha valamivel, akkor e témával ki lehet borítani Kammerert. "Mindenhol, az APEH-nél, a boltban, a benzinkútnál azt kérdezik tőlem, mi van Janicsékkal, miközben rólunk, akik csöndben szállítjuk az eredményeket, nem beszél senki. Vagy ha igen, akkor ilyen nagyon vicces tónusban" - mondta még a tavalyi, szegedi Világ Kupán, amikor kérdőre vontuk (tényleg tréfából), mi az, hogy az arany után másodjára csak ezüstre futotta.

Most mást szegezünk Kammerernek; azt, kinek, minek tartja magát. "Egy megbízható, régi motorosnak, aki még nem érzi magát öregnek. És aki nem keres kibúvót: minél idősebb leszek, annál többet és többet kell nyújtanom." Céldátuma 2012. december 31., ekkor fejezné be pályafutását. Hogy hányszoros olimpiai bajnokként, az mindegy is, tudniillik Kammerer szerint nincs olyan, hogy csúcs: "Legfeljebb csúcsközeli állapot van." Szereti mindenből kihozni a maximumot, s a kajakot tekintve határozottan úgy érzi, van még min dolgozni. Mondja ezt, igen, egy háromszoros ötkarikás bajnok, aki gyermekkorában - miután '87-ben elkezdett sportolni, s '88-ban tátott szájjal nézte a tévében Egerszegi, Darnyi meg Gyulayék győzelmét - azt kívánta magának, hogy legalább egyszer eljuthasson az olimpiára. S ha már kint van, akkor Vitray Tamás közvetítse a versenyét. S ha már Vitray Tamás közvetíti a versenyét... Ezek után ideírom: Kammerer valamennyi aranyának hírét Vitray Tamás kiabálta az éterbe.

A tévés legenda amúgy Kucsera gyerekkori kedvence is, ekként a duó módfelett örült, amikor megtudta: Vitray az Eurosporton - itthonról ugyan, de - beszámol majd a kínai seregszemle eseményeiről. Hogy Pekingben Kammerer viszi a magyar zászlót, s legutóbb az 1948-as vetélkedőn tartotta olyan sportoló a lobogót (Németh Imre), akinek győznie is sikerült, az szinte mellékes. "Mert hiszek a számmisztikában: harminc évvel a londoni olimpia után, azaz hetvennyolcban születtem, és most éppen harmincéves vagyok. Mi ez, ha nem jel?"

Egyébként a "csúcsközeli" passzust némileg elnagyoltuk, ugyanis Kammerer egyszer már átélte, milyen az, amikor karnyújtásnyira vannak az istenek. A 2004-es olimpia négyesdöntőjében, maga se tudja, miért, hétszáz méternél kitekintett oldalra, s azt tapasztalta, hogy részint a honfitársakkal tömött lelátón zúg a Hajrá, magyarok!, részint az óriáskivetítő képei alapján az általa vezetett egység óriási előnnyel siklik az élen. Afféle transzcendens élményen ment át: "Egyszerre érezhettem magam a tribünön, a tévé előtt a fotelban és a hajóban: ha van kivételes pillanat, akkor ez az volt."

És már Peking is itt van a nyakunkon.

Kammerer Zoltán