Mi egyelőre odamehettünk, és vissza is jöhettünk, három hétig tartott a Wagner-fesztivál, beleszoktunk, már kényeskedhetünk is. Lettek kedvencek, Christian Franz jobb mint a másik Siegfried, Stig Andersen, és akármilyen meggyőzően is énekelt Susan Bullock Brünnhildeként, nem lehetett úgy megszeretni, mint a vézna és mégis valószínűtlenül nagy hangú, teljes odaadással éneklő, a szerepben maradéktalanul feloldódó Evelyn Herlitziust. Alan Titus furcsán visszaesett a teljes Ringre, nekem legalábbis a Siegfried bemutatóján egyáltalán nem tűnt fel, hogy Wotannak nincsenek mélységei, aztán meg akármilyen masszív és komoran férfias is volt az orgánum, az alsó tartomány nem szólalt meg erővel. Megismerhettünk egy másik Wotant, a finn Juha Uusitalót, aki külsejét tekintve olyan, mint egy jégkorongozó, vagy inkább két jégkorongozó, szorosan egymás mögött, a műsorfüzet mégis azt állítja, hogy muzsikusi pályáját fuvolaművészként kezdte. És akármennyit okoskodunk a nemzetközi sztárokról és Wagner-specialistákról, mégis a legfontosabb számomra, hogy mennyire szeretem Kovács Annamária hangszínét.

Van rendezés, és még most sem érzem, hogy megfejtettem volna, mi miért is történik, és miért pont azt vetítik a videofalon, amit, de még most is azt érzem, amit mindenki: hogy majdnem mindegy. Zenei esemény a Wagner-fesztivál, és a középpontja a Rádiózenekar és Fischer Ádám; tulajdonképpen ez is rejtély, Fischer Ádám semmi különöset nem tesz, csak irányítja a zenét, és az mégis így szólal meg, a zenekar meg hibázgat, és mégsem számít, mert van lelke és értelme az egésznek.

De akármekkora az élmény, és akármilyen géniusz is Wagner, az ember egy idő után zenére vágyik. Zene zenére. Nem szóalapú muzsikára, nem Leitmotivra, nem olyanra, amelyben nem egy bőbeszédű librettistát próbál utolérni a lángeszű komponista, hanem ahol a zene szabályai az elsődlegesek. Ahol nem a világ öszszes rézfúvós hangszere játszik egyszerre, hanem legfeljebb két kürt, az is csak halkan, színezve, gazdagítva az összhangzást. Szóval Mozartra.

Mozart pedig éppen friss a boltban, Claudio Abbado új művekkel gyarapította a repertoárját, szimfóniákkal és a hegedűversenyekkel. Csak az utóbbiakat hallgatva: nincs benne semmi. Ez benne a minden. Friss és ropogós, de egyáltalán nem lehet azt érezni, hogy Abbado hetvenöt évesen letisztul, és most már csak nagy dolgokat akar mondani. Zenélni akar. Közben ott a ki nem mondott, de azért kitalálható betegség, amitől a karmester olyan a fényképeken, mint egy barnára sült halálfej, a zenéje mégiscsak a derűről szól. Nem súlyosak a lassú tételek, a gyorsak viszont izgalmasak, helyenként meglepően fanyarok. Abbado most keres új utakat, létrehozott egy régi hangszereken játszó zenekart, megkereste hozzá a régi ismerőst, akivel harminc-egynéhány éve már dolgoztak együtt. Giuseppe Carmignola a régi hangszeresek között ma talán a legjobb hegedűs, az autentikus hangszerek ellenségei ellenzői viszont elégedettek lehetnek: Carmignola nem mérkőzhet a legnagyobbak hangjának nosztalgikus szépségével.

Csakhogy ezek a művek máskor éppen ettől szenvedtek. Folyton olyasmit akartak eljátszani, ami nincs is bennük, nem úgy van bennük, aki csak akkor jön elő, ha nem lámpással keresik, ha nem világítanak be miatta minden sarokba. Kicsit elnagyolt így a kép, mert a kettősversenyt viszont már tényleg a legeslegnagyobb Mozart írta, amit viszont Carmignola nem tud megmutatni. Fontosabb a veszteségnél az, amit nyerünk, az a megnyugtató tapasztalat, hogy nem csak a legmélyebb, legsúlyosabb gondolatokat kell kimondani. Össze lehet dönteni zenével a világot, fel lehet építeni egy másikat a romokon, ha kell. Csak nem kell mindig. Van a zenének egy nagyon egyszerű és magától értetődő hatása is: örömöt okoz.

Mozart: Hegedűversenyek - Deutsche Grammophon, 2008

Fischer Ádám a Rádiózenekar élén