Másrészt magyar zenész ilyen örömteli, gondtalan CD-t, mint a most megjelent Dig Deep (Áss mélyre!) alighanem csak hosszú amerikai karrier után készíthet. A sötét színek nála csak a világosak kontúrjaként szerepelnek, a melankólia alulmarad a derűs kiegyensúlyozottsággal vívott küzdelemben, az idő múlása nem betegséget, hanem könynyed bölcsességet hoz. Ja? Így könnyű!

Pedig nem az. Gárdonyi a hetvenes és nyolcvanas évek fordulójának rendkívül tehetséges nemzedékéhez tartozott, többek között a szaxofonos Lakatos Antallal együtt tűnt fel. Aztán 1983-ban kapott egy ösztöndíjat a bostoni Berklee College of Musictól és ott ragadt a világ leghíresebb könnyűzenei egyetemén, ahol ma dzsesszzongorát tanít. Ez sem kis szó, elvégre oroszokat se mindennap oktat idegen arra, hogyan kell balalajkázni, ám neki még több sikerült. Koncertező, lemezeket felvevő, sikeres zenész tudott maradni egy olyan országban, ahol nemcsak Dunát, de Mississippit lehet rekeszteni a remek, a dzsesszt az anyatejjel magukba szívó muzsikusokkal. Olyan országban, ahol a pályán egy emberöltőt eltöltő veteránok esténként 60-70 dollárért (tízezer forintért) lépnek fel, lemezszerződést pedig csak azok kapnak, akik valóban piacképesek.

Gárdonyi briliáns játéka egyes amerikai kritikusokat Keith Jarrettre emlékeztet - Scott Yanow All Music Guide-ja szerint egy kis Ramsey Lewis-os beütéssel. A zongorista hat éve játszik trióban a bőgős Joe Lockwoddal és a dobos Yoron Israellel, akikkel nagyon megértik egymást. Különben el is vesznének a furcsa ritmusokban, például a 7/4-ben. A Dig Deep kilenc száma közül nyolc eredeti Gárdonyi-szerzemény, a kakukktojás viszont az örökzöld Summertime egyik legeredetibb változata, amelyre zenész valaha is vetemedett. - Időnként meg kell erősítenünk meggyőződésünket a világ jóságában - írja a lemezborítón Gárdonyi, akinek a jelek szerint gyakrabban kellene hazalátogatnia. Nekünk nagy jót tenne vele.