"Közép-Európa tizenöt percnyi híressége elmúlt, és azzal együtt a közvélemény bárminemű nyomása, hogy előmozdítsa befogadását a nyugati intézményrendszerbe." - emlékszem Tony Judt szarkasztikus megjegyzésére 1989-ről. Ez jár az eszemben, miközben Hankiss Elemérrel és Gombár Csabával oldalamon hallgatom a vajdasági magyar pártok vezetőinek beszédét: merre megy tovább Szerbia és az ottani magyarság. Szerbia, amelynek a "rossz fiú" szerepe jutott az elmúlt két évtizedben, amely csak azzal tudta fölhívni magára a figyelmet, ha erőszakos cselekményeket követett el szomszédjai ellen, alighanem eljutott szerepének végpontjához. Ha Amerika és Európa mint erélytelen és bizonytalan tanárok félve sandítottak a rossz diákra, hogy mit fog tenni Koszovó függetlensége kapcsán, most egyetlen perc alatt megnyugodtak: nem történt semmi. A rémisztő jóslatok a vérfürdőkről, a százezres népvándorlásról nem váltak be. Igaz, Koszovóban és Szerbiában nincs jó megoldás, a dolgok nem működnek megfelelően. De nincs rossz megoldás sem, nincs ereje senkinek a háborúhoz, a népirtáshoz. A felek közti feszültség leszállt az észrevehetőség küszöbértéke alá.

Ha a kelet-közép-európai jó tanulók teljesítményére nem figyel már senki, akkor most jött el az ideje, hogy az erőtlen rossz tanulókra se figyeljen Amerika és Európa. Tudja-e büntetni konfliktuskeltéssel vagy teljesítménye megvonásával Szerbia a világot, ezen belül a fejlett Európát? Már és még nem. Már nincs a konfliktushoz ereje, és még nincs politikai, gazdasági teljesítménye. Hallgatom, ahogy a magyar vezetők bizonygatják, hogy Szerbia veszedelmes - de maguk is tudják, hogy már csak önmagára. Mondják, hogy Szerbia gazdaságilag megkerülhetetlen - csakhogy ezt nem nekik, hanem a befektetőknek kellene bizonygatniuk. Szerbia tragédiája, hogy a Djindjics-korszak felzárkózása - Bulgáriával, Romániával, Horvátországgal egy időben - nem sikerült, s most a dekonjunktúra idején kellene gazdasági és politikai csodát produkálnia.

A vajdasági magyarok és szervezeteik többé-kevésbé ugyanazt sínylik, mint amit Romániában, Szlovákiában, Szerbiában az ottaniak. A "demokratikus erőknek" nagy szükségük van a magyarokra - a magyar pártokra és szavazataikra -, amíg bizonyítani szükséges Európa előtt a szalonképességet. De amint bejutnak az országok az unióba, vagy a magyar pártok nem az európai bejutás zálogai, abban a pillanatban a kisebbségi erők jelentősége elvész. Másrészt nagy különbség keletkezik a gazdasági felzárkózás szakaszában a nemzeti és társadalmi csoportok között: ki, hogyan fér hozzá az erőforrásokhoz, melyik csoport alkalmas a munkaerő-piaci alkalmazkodásra? Ki és mennyire részesül a szlovák, a román és részben a szerb gazdaságok felíveléséből, az átalakulások hasznából, s ki válik ezeknek a folyamatoknak a kárvallottjává?

Ekkor kétfelé ágazik az út: az egyik a modernizációs nemzetépítő, a másik a hagyományőrző nemzetvédő stratégia. A modernizációs stratégia az anyaállam egészénél gyorsabb globalizációs, piacosító, alkalmazkodó célt tűz maga elé. A polgárosuló nemzeti csoportok igyekeznek kihasználni a Bukarest-Budapest-Brüsszel, a Pozsony-Budapest-Brüsszel, illetve a Belgrád-Budapest-Brüsszel háromszögben kialakult kapcsolataikat. Román, szlovák, szerb többé-kevésbé modernizációs erőkkel igyekeznek együttműködni, s ezen keresztül forrásokhoz, befektetésekhez juttatni a magyarlakta területeket. Itt kiegyezéses, alkudozó technikák az irányt adók. A magyar pártok vezetőinek egyszerre kell elfogadott szereplőknek lenniük a román, szlovák, szerb és a kisebbségi magyar választók előtt, elhitetniük a román, szlovák és szerb választókkal, hogy képesek, sőt jobban képesek a modernizációs érdekeiket képviselni Brüsszelben és Washingtonban, Budapesten és Berlinben, mint saját pártjaik és politikusaik. Itt kormányzati és önkormányzati hitelesség és kormányzóképesség a verseny tétje: értek adott kormányzati szakpolitikákhoz, tudok európai nyelven, képes vagyok a város kormányzására a magyarok, románok, szászok, cigányok együttes érdekeinek megfelelően. Ebben a versenyben az számít, hogy ki szerez befektetőt az országnak, a régiónak, a városnak, ki hoz pénzt útra, iskolára, kórházra.

Így alakul ki az a paradox helyzet, hogy ma ugyanazokat a választói rétegeket, ugyanazokkal az eszközökkel próbálják megnyerni az RMDSZ, a VMSZ modernizációs politikusai és a Basescu-féle demokraták, a Popescu-Tariceanu vezette liberálisok Erdélyben, illetve a Tadics irányította demokraták a Vajdaságban. Az igazi választói verseny az önkormányzati választásokon immár nem a kisebbségi magyar pártok és a román vagy szerb nacionalisták között folyik, hanem az "európaibb" erők között. És sajnos, a magyar pártoknak nem sikerült igazolniuk ebben a versenyben, hogy többre, messzebbre jutnának, mint demokrata és liberális román és szerb versenytársaik. Markó, Frunda, Borbély Romániában, illetve Pásztor Szerbiában elfogadható és jó arcok országosan, de a helyi modernizációs versenyben hátránnyal indultak román és szerb demokrata versenytársaikkal szemben. Ezért is veszett el másodszor a két "főváros": Marosvásárhely és Szabadka. Ebben közrejátszott, hogy Magyarország többé már nem Európa ígérete, nem az irigyelt vezető ország a román, a szlovák, szerb és a kisebbségi magyar választóknak, hanem gazdaságilag ütemet vesztett, politikailag szélsőségesen megosztott ország.

A hagyományőrző nemzetvédő stratégia, amellyel Orbán Viktor végigkampányolta a vajdasági és erdélyi vidékeket érzelmileg tökéletesen eltalált. A határon túli magyarok döntő többsége számára Orbán és a Fidesz érzelmi és hitbeli elkötelezettséget jelent. Gyűlésein mindenki függetlenségi negyvennyolcas, kuruc, autonomista, aki életét és vérét adja. De amikor szavazni kell, ugyanezek az emberek kiegyezést akarnak, hatvanhetesek, labancok, akik vagy a magyar, vagy a román és szerb modernizációs pártokra szavaznak, netán otthon maradnak, mert zabjukat nem adják. Állás, vállalkozási lehetőség, jobb óvoda, iskola, kórház - erre tartanak igényt. Ha román vagy szerb szerzi meg, úgy is jó, ha kisebbségi magyar, úgy is jó. A nemzetvédők akár össze is foghatnak a román és a szerb nemzetvédőkkel - nem ugyanarra a szavazótáborra pályáznak. De együtt menni a szerb radikálisokkal a demokraták helyett szimbolikus üzenet a világnak: el tudjuk képzelni az életünket magunkban, nélkületek, kedves világ, Európa.

A Bukarest-Budapest-Brüsszel és a Belgrád-Budapest-Brüsszel-tengelyekben a gyenge Budapest nem sokra képes. Nem vagyunk modernizációs gazdasági, kulturális, oktatási középpont. Előbb magunkat kell rendbe hoznunk. Brüsszel és az európai fővárosok is mással vannak elfoglalva, mintsem a romániai, szerbiai gondokkal foglalkozzanak. Ráérnek másfelé nézni. Romániának és Szerbiának maguknak kell megoldaniuk problémáikat. Amit mi magyar értelmiségiek a szomszédság- és a nemzetpolitikáért tehetünk, nem több mint a helyzet fölmérése, a párbeszéd fönntartása. Megérteni, hogy nem értjük. A szívünk félrevezet - érzelmesség, sérelmesség tragédiát hoz. A száraz eszünk megbénít - számítás, rideg eltaszítás nem segít. Ízlésünk, a kassai Márai Sándor és a pozsonyi Grendel Lajos, a kolozsvári Cs. Szabó László és a vásárhelyi Kovács András Ferenc, a szabadkai Kosztolányi Dezső, Csáth Géza és az újvidéki Végel László, ízlésünk ez a jelentéktelen kis ketyegő szerkezet menthet csak át minket. A szabadkai gyárudvaron minden a remény virágában úszik.