Ez a világon a legtöbb helyen így van. De az már nincs így, hogy nálunk, ha valaki a kulturális intézményekkel köt valamilyen szerződést, ugyanígy tapasztalhatja, hogy ezek a szerződések többnyire egyoldalúak. Nem tudom, hogy van ez az iparban, meg máshol, de az állami kultúra világában egy szerződés rendszerint a kiszolgáltatottságot dokumentálja.

A papír általában hosszan sorolja a szerződő kötelezettségeit - ezzel szemben a szerződtető, az nagyon kevésre van kötelezve. A kifizetendő munkabér összegén kívül szinte semmire! Mint oly sok mindenben, ebben is érvényesül az erősebb kutya törvénye.

Aki hatalmi helyzetben van annak mindig igaza van. Az alkalmazottnak pedig alig van jogvédelme. Nagy létszámú bürokratikus apparátusok biztosítják, a vezetők jogainak megkérdőjelezhetetlenségét. És ez a jogkör már csak azért is szinte korlátlan, mert nálunk Mohács óta a "fortélyos félelem igazgat".

Ez persze nincs így minden esetben. Mert az érdek az ugyebár még a hatalmat is felülírja. Még az "átkosban" Leonard Bernstein ellátogatott Magyarországra és szerepelt a televízióban. Az ő fellépése akkor elsőrangú politikai érdek volt. A hatalom tehát roppant engedékeny, toleráns és jogtisztelő volt. Nem toltak a művész orra alá kész sablonszöveget, kevés joggal és rengeteg kötelezettséggel, hanem elfogadták a sztár ügyvédei által készített 62, azaz hatvankét (!) oldalas szerződést.

Ez a 62 oldal, ami akkor nem maradt titokban és televíziószerte kéjes borzongást keltett, jóformán csak arra kötelezte Bernsteint, hogy szerepeljen a televízióban.

Ezzel szemben részletesen le volt írva, hányszor kell és lehet felvétel közben szünetet tartani. Hányszor köteles a gyártás üdítőitallal szolgálni. Milyen autóval kell a művészt fuvarozni. Részletesen szerepelt a szerződésben a szállodai szoba és a reggeli minősége. Az öltöző fűtése és felszereltsége. A felvétel idején a stúdió kívánatos hőmérséklete, de az is, hogy hogyan kell a művészt megszólítani stb. stb. stb... A honoráriumról nem is beszélve!

Manapság is vannak ilyen szerződések. És manapság is olyankor, amikor az intézmény úgy véli, hogy valamiért nagy szüksége van a közreműködőre.

Vagyis: a szerződéseket általában az diktálja, akire a másik rá van szorulva.

Ennél még cifrábbak az erőviszonyok a pályázatok esetében. Itt ugyanis szerződés csak eredményhirdetés után jön létre és ez a szerződés nem tartalmazza a pályázó programját.

Amikor valaki pályázik egy igazgatói vagy elnöki állásra, akkor ideiglenesen ő a gyengébb, hisz sorsa, azaz a szerződés a zsűri vagy kuratórium kezében van. Ámde ha elnyerte az állást, akkor már szabad a gazda. Soha senki nem kéri számon hogy betartotta e a pályázatában ígérteket. Szerződése nem tartalmazza mindazt, amit megígért. Ha semmit se tart be az ígéreteiből, úgy is jó!

Sőt! Innentől kezdve már ő köti a szerződéseket, és csupán az embersége tarthatja vissza - jó esetben -, hogy kényre-kedvre visszaéljen hatalmi helyzetével.

Pedig a normális az lenne, ha minden igazgató-elnök munkaszerződése pontról pontra tartalmazná a pályázatában vállaltakat, és ezeket a megbízó - az állam, az önkormányzat, a kuratórium - számon kérné!

Persze azért van ellenőrzés, de az korlátozódik a rendeletek betartására, a költségvetésre és a jogi szabálytalanságokra. Ám a pályázatokban vállalt tartalmakat nem kéri számon senki. Holott egy színház vagy televízió azért mégsem csupán üzleti vállalkozás. Ezeknél a fenntartóknak mégiscsak kellene foglalkozniuk a műsorral is, meg a színvonallal, no meg azzal a hatással, amit az intézmény a társadalomra gyakorol. De mivel ezeket nem ellenőrzi senki, ezért egy kulturális intézmény élén a vezető bármit csinálhat, csak az a fontos, hogy a működés minél kevesebb költségbe kerüljön. Ha vacak a tartalom, ha kevés a műsor az se baj, csak ne kérjen pénzt, és vegye tudomásul, hogy a támogatás egyre kevesebb. És mivel a fenntartók semmi lényegeset nem írnak elő, ezért a vezetők szerződése sokkal előnyösebb, mint amilyeneket ők diktálnak azoknak, akik velük szerződnek. Mert, ugyebár a mi társadalmunkban a jogok terén mindenki egyenlő - legfeljebb vannak, akik egyenlőbbek.

Hát még a politikusok. Gondoljuk csak meg: őket aztán végképp nem kötelezi semmilyen írásos kötelezvény. Azt ígérnek, amit akarnak, de ezeket az ígéreteket semmilyen kétoldalú szerződés nem rögzíti!

Pedig de jó is lenne, ha a politikában minden résztvevő ígéreteit szerződésben rögzítenék! És e szerződés még szankciókat is tartalmazna arra az esetre, ha az illető párt, vagy személy mást cselekszik, mint, amit vállalt... De hát legjobb tudomásom szerint ez nem így működik.

És az, hogy neked, Kedves Olvasó, milyen a szerződésed, az attól függ, hogy mi a besorolásod. Vezető vagy, vagy csak valamilyen művész. Államférfi vagy csak egyszerű beosztott értelmiségi. Vagyis hogy hol a helyed a mindent meghatározó erőhierarchiában.

PS: Azért az erősebb kutya, hosszú távon nem mindig termékeny. Sztálin egyszer tervezett valami vallásellenes lépést, de valaki a környezetében óva intette, mondván, hogy ezt a pápa rossz néven fogja venni. Sztálin elgondolkozott, majd derűsen a munkatársához fordult: - Mondja, hány hadosztálya van a pápának? Na, és hol van már Sztálin?! - A pápaság meg, köszöni szépen, megvan! Csak az a baj, hogy olyan sok dolog kerül későn a helyére. Az emberi élet pedig elég rövid.

Leonard Bernstein vezényli legismertebb mûvét