Néhány évvel ezelőtt két brit iskolás ölt meg egy kétéves kisgyereket, csak hogy lássák, "milyen képet vág hozzá", s nemrégiben Spanyolországban lett öngyilkos egy tizennégy éves kislány, mert nem bírta tovább az osztálytársak válogatott kínzásait. A nemzetközi szakirodalom "bullying"-nak (bikázásnak) nevezi az iskolai agressziót, ami nemcsak a fentiekhez hasonló extrém tettekben, hanem a mindennapi iskolai életben számtalan más formában (fizikai, lelki zaklatás, kirekesztés, lopás, rablás) van jelen.

Szociológusok szerint elsősorban a társadalmi változások felelősek a világszerte terjedő agresszióért. Egy európai uniós tanulmány a növekvő jövedelemkülönbségeket, a terjedő gyermekszegénységet, a munkalehetőségek beszűkülését jelöli meg az agresszivitást kiváltó frusztráció fő okaként, és az egyre ziláltabb család viszonyok csak még súlyosbítják a helyzetet. A szegénység s az ezzel együtt járó reménytelenség egyre több helyen koncentrálódik egy-egy településre, városnegyedre (Párizs, London külvárosai, német bevándorlónegyedek), így a pszichoszociális zavarok, az "elégedetlenségi feszítőerő" meghatványozódik. Ritter Ildikó, az Országos Kriminológiai Intézet tudományos munkatársa szerint ebben Magyarország sem kivétel: nem véletlen, hogy a legtöbb fiatalkori bűntettet nálunk Észak-Magyarországon és a legkevesebbet a nyugat-magyarországi megyékben regisztrálták. Mindezzel együtt nem vagyunk sem jobbak, sem rosszabbak másoknál, sőt összességében a fiatalkori bűnözés aránya Magyarországon csökkenni látszik. Igaz, mint a világon mindenütt, az elkövetők egyre fiatalabbak. A fent említett brutális esetek ugyanakkor kirívóan ritkák, a média-hisztéria következtében jelentőségük felnagyítódik. (Nem vigasz, de Nagy-Britanniában átlagosan minden napra esik egy-egy tanárverés.) Az azonban tény, hogy emelkedik a gyerekek között az egymás sérelmére elkövetett lopások, kisebb rablások, rongálások száma. A rablások egyharmadát fiatalkorúak követik el, a felét 21 év alattiak. Ez - paradox módon - összefüggésben van az általános életszínvonal-emelkedéssel: míg régebben legfeljebb radírt, ceruzát csentek el egymástól a gyerekek, ma mobiltelefont, MP3-as lejátszót, s a nagyobb "zsákmányért" erőszakosabb cselekményekre is hajlandók.

Posta János szociológus a rendszerváltozást is felelőssé teszi a fiatalok frusztrációjáért: ma nincsenek kiszámítható karrierpályák, a jövőkép homályos. A diploma sem véd meg a munkanélküliségtől, a szakképzés pedig gyakran olyan tudást ad, ami a munkapiacon használhatatlan. A generációkon átívelő munkanélküliség ráadásul olyan magatartásmintákat "kódol be", amelyek lehetetlenné teszik a későbbi munkapiaci alkalmazkodást. Sokszor nem is a tudással van a baj, hiszen az egyszerűbb betanított munkákat szinte mindenki el tudná végezni, hanem az alkalmazkodóképességgel, a rendszeretettel, a fegyelemmel, a megbízhatósággal. A családban megfigyelt viselkedési szokások mélyen beleivódnak a gyerekekbe. Ha a szülők agresszivitással próbálják elintézni a konfliktusaikat, ha alkoholba fojtják bánatukat, ez a fajta "konfliktuskezelési mód" lesz a követendő minta a gyerekek számára is. Az erőszak terjedéséhez hozzájárul a média is. A televíziós csatornák szinte ontják az erőszakos képeket, az akciófilmekben tucatszám gyilkolják egymást a szereplők. A gyerekek lassan már nem is tudják elképzelni a természetes halált. "Ki lőtte le a nagymamát?" - kérdezte egy óvodás kislány a nagymama temetésén. A média által sugallt torz karrier- és viselkedési minták, a könnyű, gyors meggazdagodással kecsegtető műsorok is hozzájárulnak a kudarcos életstratégiák kialakulásához. Vagy a másik véglet: csak kudarcos életpályák bemutatásával, a "nálunk csak csalással lehet boldogulni"-hoz hasonló sztereotípiák sulykolásával önigazolást, önfelmentést kaphat mindenki a tanulás, a kitartó, szorgos munkával járó teljesítménykényszer alól. Mint Kovách Imre szociológus rámutatott: a média, amely tányérantennák formájában a legszegényebb falvakban is jelen van, lassan átveszi a család, az iskola szerepét, befolyásolható és manipulálható masszává gyúrja a fiatalokat.

Az iskola, amely a huszadik században még (minden hibájával együtt) pozitív szocializációs mintákat közvetített, mára szinte tehetetlenné vált. A gyerekek között másfajta törvények uralkodnak, ezek az erőn és a hozott előnyökön alapulnak.

Miért tanuljak? - teszi fel a kérdést a fiatal, amikor azt látja, hallja, hogy úgysem ez számít a nagybetűs életben. Ezt tapasztalja az iskolában, ahol rosszul fizetett, agyonfáradt, pesszimista pedagógusok próbálják rávenni őket a tanulásra, ráadásul olyan módszerekkel, melyek inkább taszítóak mint vonzók. A "jobb" iskolákban a teljesítménykényszerrel együtt járó stressz teszi sérülékenyebbé, ingerültté a gyerekeket, ami időnként agresszív cselekedetekben is megnyilvánulhat. A szülői elvárások gyakran irreálisak, az iskolán kívüli magánórák a szabadidő, a pihenés rovására mennek. A magyar iskolarendszer tehetetlenségét mutatja, hogy nincs a világon még egy olyan ország, ahol annyi iskolán kívüli "maszek" felkészítés zajlik, mint nálunk! Az Egészséges Ifjúságért Alapítvány "Stresszmentes iskolákért" programjának kutatási beszámolója szerint a megkérdezett diákok mindössze húsz százaléka jelezte, hogy meg tud felelni a szülei elvárásainak. A tartós stressz még az egyébként kiegyensúlyozott, jól teljesítő tanulóknál is komoly problémákat okozhat. Ilyenkor jelenhet meg a kábítószer-használat, az alkohol, kisebb bűncselekmények, enyhébb esetben iskolakerülés, lógás. A szülők, akik a maguk módján mindent megtesznek, ilyenkor értetlenül állnak. Pedig a fiatal csak igyekszik "kilépni" a frusztrált helyzetből, és felhívni környezete figyelmét, hogy valami nincs rendben. Egy másik feszültségforrás, ha a családi szocializációs minták és az iskola elvárásai gyökeresen különböznek. Az iskola (nem titkoltan) a középosztály normái és értékei szerint működik, s ezt próbálja közvetíteni. S ha az otthoni normák merőben mások, a két normarendszer állandóan ütközik. Ez folyamatosan frusztrálja a fiatalokat, főleg a szakképző intézményekben, ahová szinte kizárólag alacsonyabb társadalmi státuszú, gyakran munkanélküli szülők gyerekei járnak.

Ha megkérdezzük magukat az érintetteket, a gyerekeket, érdekes kép bontakozik ki. Az Egészséges Ifjúságért Alapítvány konferenciáján, melyet az iskolai stressz témakörében szerveztek, a fiatalok elmondták, többnyire kortársaikkal osztják meg a gondjaikat. A szülőkkel ritkán, a tanáraikkal pedig szinte soha. Leginkább azt nehezményezik, ha homogén masszaként kezelik őket vagy éppen ellenkezőleg, negatív sztereotípiák alapján kategorizálják őket. "A tanárok nem azt nézik, hogy én miben vagyok jó, hanem azt, hogy miben vagyok rossz" - mondta egy gimnazista. "Szinte mindig a rosszat keresik

mindenkiben. Ha érdekel a téma, és kérdéseket teszek fel, akkor "kötözködöm", ha nem, akkor "lusta disznó vagyok" - mondta egy másik. Az igazságtalan általánosítás rendkívül érzékenyen érinti őket. Az egyik érettségi előtt álló diák elmondta, csak egyszer késett el az első óráról, s a tanára, aki akkor már három éve tanította, "lógósnak" nevezte. Ha ennyire nem ismer bennünket, hogy várjunk megértést tőle? - kérdezte. Egy elsős szakközépiskolás arról panaszkodott, hogy egyik tanára "lecigányozta", sötét bőrszíne miatt, s az osztálytársak még röhögtek is rajta.

Azt is elmondták, hogy sokszor azért csatlakoznak a menő, agresszív vezéregyéniségek "bandájához", mert így legalább ők nem válnak céltáblává. Leendő pedagógusok, tanárjelöltek abban látják az iskolai konfliktusok egyik okát, hogy a pedagógusképzés során sok az elméleti, de kevés a gyakorlatorientált óra. Olyan, ahol a valódi konfliktushelyzetekkel szembesülhetnének, és a gyakorlatban pórbálhatnák ki a megoldásokat. Az iskolákban gyakran inkább a szőnyeg alá söprik a problémákat, csakhogy ne keljen rossz híre az iskolának, ne kerüljenek az újságok címlapjára. Pedig néhány országban (és néhány magyar iskolában is) már vannak kidolgozott módszerek. Például a "nem formális" nevelési eszközök: a szituációs játékok, virtuális konfliktus megoldó technikák elsajátítása. Ha a "hegyi beszédes" vagy kirándulásszervező osztályfőnöki óráknak csak egy részét fordítanák ilyenekre, a gyerekek "kiereszthetnék a gőzt" és csökkenhetne a stressz, az agresszivitásra való késztetés. Hasznos lehet a közösséget bomlasztó, erőszakos "negatív vezéregyéniségek" kiemelése, feladattal való megbízása is. Előfordult, hogy egy ilyen vezéregyéniség a diákbizottság elnökeként kiválóan együtt tudott működni a tanárokkal és a diákokkal is az osztály érdekében. Hasznosak lehetnek az iskolán kívüli közös programok: valamilyen közösség (falu, kerület, helyi idősek otthona) érdekében végzett társadalmi tevékenység, melyek során a fiatalok megtapasztalhatják a pozitív tevékenység örömét. A különféle szabadidős programok, például a sport különösen alkalmas pozitív minták közvetítésére. Például nem azt mondjuk, hogy azért ne dohányozz, mert az káros az egészségre, hanem azért, mert a fiatal maga is érzi, a dohányzás csökkenti a sportteljesítményt. Nagyon fontos az úgynevezett kortárssegítő tevékenység: amikor saját iskolatársaik segítik a nehéz helyzetbe jutott gyerekeket, hiszen rájuk sokkal jobban hallgatnak. Erre speciális programokon kiképzett egyetemista és főiskolás mentorok készítik fel őket.

És, nem utolsósorban, nem szabad kihagyni a családokat. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a szülőkkel való együttműködés nélkül az iskola nem tud eredményeket elérni. A pszichológusok, felzárkóztató programok mellett egyre több országban alkalmazzák a CCT (Conditional Cash Transfer) módszerét, ahol a családoknak juttatott segélyek attól is függnek, hogy jár-e iskolába a gyerek, s ott milyen eredményeket ér el. Mert iskola nélkül, a munkára és életre való felkészítés nélkül nem megy. Csak egy adat: a magyar lakosságnak csaknem tíz százaléka nem végezte el az általános iskolát. Közülük minden tizedik börtönben van.

Rendőrjárőr egy kecskeméti iskola előtt