A második világháború után kétpólusúvá, majd a kilencvenes évek elején egypólusúvá vált világ ma mintha pólus nélküli volna. Országok, nemzetközi intézmények, nem kormányzati szervezetek, multinacionális vállalatok, gazdag vállalkozók alapítványai, s - hála az internetnek - befolyásra szert tevő egyének és csoportok vetélkednek a hatalomért, az éltető források kiaknázásának jogáért, és még sok egyébért. S nem feltétlenül - sőt mind kevésbé - demokratikus eszközökkel.

Az új megoldásokat kívánó és új kihívásokkal teli korai huszonegyedik század természetesen a késői huszadiktól örökölte a súlyos problémákat. Megváltozott a globalizáció jellege. Míg a kilencvenes éveket a kis államok sikerei, a kínai és indiai integrációt követő alacsony infláció és gyors gazdasági növekedés jellemezte, addig évtizedünk második fele már a bővülés határait jelöli ki. Kimerültek e húszéves globalizációs szakasz tartalékai, s a felhalmozódott feszültségek, a megbomlott pénzügyi egyensúly nyomán visszatért az infláció réme és a recessziós félelem, akárcsak a hetvenes években.

A friss aggodalmak elemzések hosszú sorában jelennek meg. S míg az összefüggések jól leírhatók a valóságos folyamatok ismeretében, a megoldások még az álomvilágban járnak. A kibontakozás ösvényeit pedig jó lenne mielőbb megtalálni, mert - mint Harold James, a Princetoni Egyetem történészprofesszora egy nemzetközi konferencián kifejtette - a nagy globalizációs korszakok a Római Birodalomtól a XIX. század végi világgazdasági nyitásig rosszul végződtek, többnyire háborúval, válsággal zárultak. Legutóbb 1914-1918 között, amit követett az 1929-1933-as súlyos krízis.

Évtizedünk a nagy országok felemelkedését hozta magával: Brazília, Oroszország, India és Kína (az országok angol elnevezésének kezdőbetűi alapján a BRIC-csoport) új tényezőként tűnik fel. Inkább tekintélyelvű rendszerek törnek előre, mint demokratikus elkötelezettségűek, drámai demográfiai helyzetben, ingatag, átláthatatlan pénzügyi intézményekkel. Felemelkedésük - amit persze támogattak az ipari államok és a nagy nemzetközi vállalatok - az Egyesült Államok, az Európai Unió és Japán súlyának viszonylagos csökkenését idézi elő. A BRIC növekvő hatalma megjelenik a nemzetközi színtéren is: sokkal nehezebb, bonyolultabb a helyi válságok kezelése, ahogy több erős érdek próbál érvényesülni. James idézi Szergej Lavrov orosz külügyminisztert, aki kijelentette: végre igazi versenyhelyzet alakult ki az ideák piacán, a különböző értékrendek és modellek között. Ebben a környezetben a kis európai államoknak esélyük sincs a beleszólásra, csak egységesen léphetnek fel, de jól érzékelhető, hogy az unió nem tudta megtalálni ezt a közös hangot sem a kül-, sem a biztonság-, sem az energiapolitikában. Az ír népszavazás eredménye éppen a közös stratégia kialakításának esélyét csökkentette - s ebből a szempontból kevéssé fontos, hogy maga a lisszaboni szerződés milyen mértékben javította volna a huszonhetek hatékonyságát.

Az a tíz év, amely felforgatta a világot, és a magasba emelte a BRIC-országokat, pontosan az a tíz esztendő volt, amelyben az olaj ára hordónként 20-ról 130-140 dollárra ment fel. S ehhez az időszakhoz köthető az amerikai energiafüggősség fokozódása is: a fogyasztás tetemes növekedése, s ezen belül az import megkétszereződése. Hatalmas vagyon került át így az Egyesült Államokból az olajtermelőkhöz, s hatalmas vagyon került át Kínába is, amely olcsó árukkal árasztotta el Amerikát. Energiafüggőségének mérséklésére Washington a bioüzemanyagot részesíti előnyben, ez viszont egyelőre a mezőgazdasági termékek tetemes részét elvonja az élelmiszer-termeléstől, éppen abban a periódusban, amikor a feltörekvő és egyre szélesebb kínai, indiai, brazil vagy orosz - és még idesorolhatnánk az olajexportáló országok zömét - középosztály egyre többet enne és inna. Pusztán a látványosan növekvő kínai húsfogyasztás is drámaian növeli az energiaigényeket, egyre több takarmányt követelne, s egyre több vizet. Egy kilogramm marhahús előállításához 15 köbméter vizet használnak fel.

Az ENSZ főtitkára, Ban Ki Mun az utóbbi időben két megszólalásával hívta fel magára figyelmet. Egyrészt bejelentette, hogy a világ élelmiszer-termelését ötven százalékkal növelni kellene 2030-ig, hogy az addig 27 százalékkal gyarapodó és 83 százalékkal gazdagabb népesség étvágyát ki lehessen elégíteni. A kudarc ára hatalmas lehet: éhínség, zavargások, lázadások, politikai válságok a szegényebb országok hoszszú sorában. Az utóbbi két évben megkétszereződtek az agrárárak, s a drága olajjal együtt már most átlépték a tűréshatárt. Tiltakozó megmozdulásokról naponta érkeznek hírek a világ szinte minden pontjáról. Ám arra is figyelmeztet a nemzetközi szervezet, hogy 2030-ig a világ lakosságának a fele olyan térségben fog lakni, ahol nem lesz elegendő ivóvíz. Az utóbbi húsz év átalakuló, de rohamos fejlődése az emelkedő károsanyag-kibocsátás révén megváltoztatja a klímát, ennek következménye a szárazság Ausztráliában, Új-Zélandon, Mexikóban, Chilében, Dél-Európában, miközben most éppen az Egyesült Államokban mossa el a jónak ígérkező termést a sok áradás.

A Goldman Sachs amerikai befektetési bank a "jövő század olajának" nevezi a vizet. Mármint hogy az olajlázhoz hasonló roham indul majd a forrásokért. Aki gondol erre, már most befektet. T. Boone Pickens amerikai olajmágnás és mániákus cégfelvásárló a száraz Texasban szerzett vízfeltárási és -ellátási jogokat szerény 100 millió dollárért. Tudta, hova teszi a pénzét. De a Cola-Cola vagy a Nestlé is nagy előszeretettel palackozza a vizet, sokszor nevetséges áron hozzájutva az "alapanyaghoz".

Elképzelhető, mi lesz, ha a Goldman Sachs jóslata beválik. Michael Ross, a Kaliforniai Egyetem politikatudományi professzora a Foreign Affairs folyóiratban kiszámolta, hogy a hidegháború lezárulása óta kevesebb polgárháború zajlik ugyan, de a folytatódó öt nagyobb és huszonhét kisebb konfliktus harmada olajtermelő országokat bénít meg. A drága olaj egyre több, főleg afrikai államot késztet feltárásokra, ám Nigériában, Csádban, Szudánban, Algériában is fegyveres összetűzések akadályozzák a munkát. Az olajbevétel nagy kincs, de egyben átok is. A gazdaság egyéb szektorait tönkreteheti, hatalmi csatározásokat vált ki, elszakadásra ösztönzi a fekete aranyban gazdag területeket. S minél több a bevétel, annál átláthatatlanabb a kormányzat, annál könnyebb az ellenfeleket elhallgattatni, megvesztegetni, korrumpálni. Ross a pénzügyek ellenőrzésében, a bevételek jobb felhasználásában, az emberi jogok tiszteletben tartásában látja a megoldást. Pontosabban abban, hogy ezeket az elveket számon kellene kérni az olajtermelőkön. S ha mondjuk Kína vagy India az egyre nagyobb olajigényét bárhol, bármi áron kielégítené, akkor velük szemben is fel kellene lépni. Példaként a holland PGGM nyugdíjalapot hozza fel, amely kivonta a pénzét a PetroChina állami olajvállalatból, hogy tiltakozzék a cég szudáni jelenléte, s egyben a darfuri helyzet feloldását nehezítő kínai politika ellen.

A fellépés ezen elvek megvalósulásáért nem ígérkezik könnyű feladatnak. Csak egy hete, a G8 csoport pénzügyi csúcstalálkozóján, Oszakában felmerült például, hogy a jelenlegi olajpiaci spekulációt tegyék átláthatóbbá, vizsgálják meg, kik vesznek részt benne, milyen ügyleteket kötnek, de az Egyesült Államok és Nagy-Britannia ezt élesen ellenezte. Hiába, a szabad piac mindenekelőtt.

De szabad-e a piac, s az marad-e, ha jönnek a BRIC-ek. Említett előadásában Harold James hosszasan idézte Martin Wolf cikkét a Financial Timesból, arról, hogy vége a szabad piaci kapitalizmusnak. Amikor ugyanis az amerikai jegybank márciusban megmentette a Bear Stearns befektetési bankot a csődtől, hogy megelőzze a pánik kialakulását, lényegében a szabad piac korszakát is lezárta. Josef Ackermann, a Deutsche Bank főnöke pedig kijelentette: többé már nem hisz a piac öngyógyító erejében. Wolfnak igaza volt. Az amerikai jegybankban éles vita bontakozott ki, s mind többen vélik úgy, hogy ez a lépés öszszezavarta, eltorzította a piacot, s ennek révén korlátozta a központi pénzintézet tevékenységének hatását is.

A BRIC-térség meg nem éppen a szabad piaci elveket terjesztve hatol be az amerikai és európai bankvilágba. Az állami befektetési alapok - melyek szintén nem átláthatók - ma már háromezermilliárd dolláros vagyon birtokában veszik meg a bajba jutott amerikai és svájci óriásbankok részvényeit. Ennek révén persze a globális pénzügyi rendszer működésébe és irányításába is beleszólnak. A globális egyensúlytalanság azért jött létre, mert az olajtermelő és az ázsiai országok hatalmas többletbevételhez jutottak, amelylyel lényegében a gazdag államok deficitjeit finanszírozzák. Ez a pénzbőség vitte le a kamatokat, s idézte elő közvetve az amerikai jelzálogpiaci hitelválságot, amely most a recessziós félelmeket táplálja, és ki-kikezdi a pénzügyi stabilitást is.

De jönnek a BRIC-ek, feltartóztathatatlanul. A feltörekvő országokban - az olajtermelőket is ideértve - óriási beruházási fellendülés indult meg. Csupán az idén ezerkétszázmilliárd dollárt fektetnek utakba, energia- és ivóvízhálózatokba. A Morgan Stanley számítása szerint tíz év alatt 22 ezermilliárd dollárt költenek el. A hatalmas összeg zömét Kína, India és Brazília állja. De ez még nem minden. Felismerve az élelmiszer- és ivóvízhiány, a klímaváltozás és az energiagazdálkodás összefüggéseit, Kína arra biztatja vállalatait, hogy mezőgazdasági területeket vásároljanak fel Afrikában és Latin-Amerikában. Szaúd-Arábia Ukrajnával, Egyiptommal, Törökországgal, Pakisztánnal és Szudánnal köt agrárüzleteket.

Ez az erőeltolódás logikusan vezet el ahhoz a feltételezéshez, amelyről Richard Haass, az amerikai Külkapcsolati Tanács (Council on Foreign Relations) elnöke ír szintén a Foreign Affairsben. Ha nincs pólus, akkor rengeteg nagyobb és kisebb szereplő próbálja irányítani a világot. Ésszerű következtetése az, hogy "multilaterális á la carte" korszak következik, amely nehéznek és veszélyesnek ígérkezik. Kezelni csak a globális integráció elmélyítésével lehet. Ha a szereplők megtalálják a fórumokat az egyeztetésre, a vélemények ütköztetésére, akkor növekedhet az esély a kibontakozásra. Az ENSZ egy-egy rendezvénye a közegészségügyi veszélyekről vagy a klímaváltozásról ad is némi reményt, hiszen ezeken a tanácskozásokon nemcsak kormányok vettek részt, hanem minden érdekelt meghívást kapott, s a konferenciák biztató eredményekkel zárultak.

A globálizációnak ebben a szakaszában valóban az a kérdés, mit választ az étlapról, merre fordul a világ: a tekintélyelvű rendszerek megerősödése vagy a multilaterális "kiútkeresés", a piac, s végső soron a demokratikus értékek felé. Súlyos dilemma: energiánk, étkünk és italunk függ tőle.