- Na mondjad - fogtam meg az asztalon kezét -, slágvortokban.

- Slágvortokban? - nézett rám - Hát slágvortokban ennyi: három házasság, két gyerek. Végigcsinálva, eltemetve hat nagyszülő, három szülő, tavaly leszedték a bal mellemet, munkahelyem megszűnt, két év űr után most van egy kis dolgom megint. Gyerekek egyenesben, van egy emberem, a célnak megfelel, mondhatnám: sőt. Ennyi.

Bólintottam, ennyi szokott lenni.

Ő elmosolyodott:

- Én nem kérdezlek. Viszont - sóhajtott kis hallgatás után nagyot - a második házasságomat elmesélem egy kicsit részletesebben, ha akarod, azt már meg is írhatod, régen volt, a fiú pedig Ausztráliában él.

Az első nagyon nem sikerült, csoporttárs volt, rögtön az egyetem után lett egy kislányunk, aki nyolc napot élt. Ez nem összehozott minket, hanem ellenkezőleg, annyira másképpen... na mindegy, kínlódtunk pár évet azért. Most a másodikról akarok beszélni, akibe persze, belemenekültem az első elől. Még nem voltam harmincéves. Igyekeztem, összebútoroztunk, dolgoztunk, tervezgettünk, különösen ő, mert nagy tervezgető volt. Ez volt az első, ami kezdett idegesíteni, a tervezgetés. Folyton tervezgetett, mindent előre fölvázolt, be is írt, mi lesz este, mi holnap, holnapután, jövő héten, jövőre, tíz év múlva. Ha valami nem terv szerint történt, akkor szörnyen ideges lett. Állandóan le kellett vele ülni tervezgetni, lassan a sok tervezgetés megette az időnket, nem volt jelenünk, csak jövőnk, belefulladtunk a jövőbe.

Ehhez aztán még hihetetlenül rendes volt, mániákusan takarított, mosogatott, suvickolt, meg lehetett bolondulni tőle. Nyilván a tisztaságmániától nem függetlenül roppant egészségesen is élt, rettegett a betegségtől, folyton futott, tollasozott, ápolta magát, marékszám szedte a vitaminokat, pirulákat, bogyókat, ha kifújta az orrát, mindig megnézte, nem véres-e, ha krákogott és valami slájm jött, megnézte azt is, a székletet, vizeletet rendszeresen ellenőrizte, naponta mérte a vérnyomását, cukrát, súlyát, anyja kínját.

- Mibe halt meg oly korán? - érdeklődtem

- Az élet nem olyan egyszerű, nem halt meg, makkegészséges ma is, de én akkor már kezdtem az ő egészségébe belebetegedni, meghíztam, fájt a lábam, migrén kínozott. Éreztem, hogy nem bírom tovább. Rájöttem, hogy nem csupán arról van szó, hogy idegesít, hanem, hogy nem szeretem, egyszerűen nem szeretem szegényt. Elhatároztam, hogy elköszönök tőle...

- És akkor jött a gyerek

- És akkor jött.

- Pont az nem volt eltervezve?

- De igen, csak nem akart sikerülni. Akkor sikerült. Amikor már nem akartam. És még föl se ocsúdtam, már ott volt a másik is. Mindketten egészségesek, gyönyörűek, csodálatosak, hála istennek most is, a kisebbik épp érettségizik, várom is a telefonját.

De én akkor ott álltam két gyerekkel, szinte semmi jövedelemmel, és egy férjjel, akit nem szerettem. Mit tegyek? Elhatároztam, hogy megszeretem Henriket. Hisz annyi jó tulajdonsága van. Majd belekapaszkodok azokba. Ha nem is leszek szerelmes, gondoltam, legalább szeretni fogom, nagyon fogom szeretni, és az a nagyon nagy szeretés, hátha ér majd annyit, mint egy kisebb vagy közepesebb szerelem, arról nem is beszélve, hány nagy szerelmet láttam, amely aztán egyik napról a másikra omlott össze, akár a kártyavár, és szörnyű veszekedésbe, méregbe, gyűlöletbe fúlt. És láttam ilyet is, hogy egy kis szeretésből, kölcsönös tiszteletből, az összeszokásból szerelem nőtt ki az évek, évtizedek alatt.

Hát nekiláttam. És sikerült. Megszerettem. Minden rosszaságában találtam valami jót. Mikor tervezgetett, nem arra figyeltem, amit mond, hanem a hangjára. Rájöttem, milyen szép hangja van. Mély, meleg. Hogy mit beszél, az nem túlságosan érdekelt, csak rámondtam, igen, igen, igen tervezgessél csak Henrikem, na ez is, utáltam a nevét, Henrik. Hát hogy lehet így hívni embert, pláne magyar, sőt jász embert. Ráadásul nagyon büszke is volt a jászságára, mondtam is neki, hogy akkor miért nem magyarítod vagy jászítod meg azt a ronda sváb nevedet, de ezt csak addig mondtam, amíg nem lettem belé szerelmes, mert attól kezdve megszerettem a nevét is, Henrikem, olyan jól lehetett azt mondani, Henrikem, tervezgessél csak drága Henrikem, tervezgessünk egy jót.

Amikor takarított, a hátát néztem, rájöttem, hogy nagyon szép háta van, különösen, mikor lehajol, mert észrevett egy porcicát. Ilyenkor látszott, milyen szép, hatalmas háta van neki. El tudtam benne gyönyörködni mindig.

Amikor megnézte, hogy nem-e köpött véreset, amitől azelőtt mindig rosszul lettem, akkor most a homlokát néztem, mert azt mindig összeráncolta ilyenkor, és akkor olyan volt a pofája, mint egy kiskutyának, nagyon helyes volt ilyenkor, meg kellett zabálni, olyan helyes.

Ha elment futni, akkor most már nem ótvar büdösen jött haza, mint azelőtt, hanem csak jó férfiszaga volt. Belefúrtam az orromat a hasába, és imádtam. Mert akkor már imádtam Henriket.

Sokat gondolkodtam azon, mi a szerelem? Arra jutottam, hogy az az, amikor az ember marhaságokat csinál. No erre nekiláttam marhaságokat csinálni. Bohókás lettem, hebrencs, megbízhatatlan. Késtem, elmaradtam, becsiccsentve érkeztem haza. Papírjaimat, pénzemet elvesztettem, jókat karamboloztam, leestem a létráról, összevissza törtem magamat neki. Annyira szerettem. Az okozat létrehozta a maga okát. Egyre jobban belészerelmesedtem. Lassan kicserélődtem. Lefogytam, kibontva hordtam a hajamat, hetente jártam kozmetikushoz, öltözködtem újra. Imádtam Henriket, úgy szerettem, ahogy őelőtte senki mást, és azt hittem, nem is fogok már többé úgy mást szeretni. Boldog voltam, szerelmes, szerelmes maradéktalanul, féktelenül, végtelenül.

- És aztán?

- Aztán? Aztán jött egy ember, aki rátette a kezét a nyakamra. Semmi mást nem csinált, csak rátette a kezét a nyakamra. Három nap múlva elköltöztem.