Mi, a Szerencsi Kistérség polgármesterei, akik 50 000 embert képviselünk legitim módon, és mint a Magyar Köztársaság polgárai, akik a közigazgatási és önkormányzati hierarchia legalsó szintjén tesszük mindennapi, nem könnyű kötelezettségeinket; ugyanakkor nyitottak és befogadók vagyunk az országos politika és hatalmi rendszer tevékenysége irányában, látjuk, hogy elérkezett az a pont, ahol hangosan kell jeleznünk: hogy rossz irányba haladunk. Rossz irányba halad az ország, és nem vagyunk hajlandók őszintén feltárni a problémáink igazi okát, így pedig a hozott intézkedések és megoldások még inkább elmélyítik azt a krízist, amelyet mi naponta élünk át és próbálunk kezelni, ugyanakkor látjuk, hogy a törvényhozói, felső végrehajtói és egyes esetekben a hatalmi rendszer harmadik ágazatában nem akarják vagy nem képesek észlelni.

Ezen a mai, napjainkat megkeserítő, ma csak gazdasági, növekedési, de rövid 10-15 év távlatában nemzetbiztonsági problémákat okozó és egyes régiókat teljesen tönkretevő politikán változtatni kell. A változtatás kulcsa pedig a törvényhozásban rejlik. Az önkormányzat csak nevében „kormányzat”, mert a magasabb rendű jogszabályok szinte minden érdemi szabályozási funkciót kivesznek a kezéből, így az önállóság csak látszólagos.

A kistérség polgármesterei szerint a következők azok a problémák, amelyek leginkább hátráltatják országunk haladását, és egyértelműen negatív irányba viszik azt.

A) A családtámogatási rendszer, mely felgyorsította és egyre gerjeszti az alacsonyan szocializálódott tömegek népességnövekedését, amely megélhetési formává fejlesztette a gyermekszülést, maffiaszerű bűnözéssé a szociálpolitikai csalást és a tiltott banki tevékenységet.

Ennek visszaszorítására javasoljuk, hogy a családi pótlék legfeljebb három gyermekig járjon, további gyermekek esetén adójóváírás, adókedvezmény formájában kellene támogatást nyújtani.

A lakáshoz jutási támogatást tegyük minden fiatal számára elérhetővé, adókedvezmény formájában. A jelenlegi szociálpolitikai kedvezmény gettósodást eredményez a túlnépesedett falvakban, és onnan elüldözi a lakosság munkát és mezőgazdasági tevékenységet végző részét.

B) A szociális ellátórendszernek a rendszeres szociális segélyezésre vonatkozó szabályait teljes egészében át kellene gondolni. Át kell gondolni az érintettek oldaláról, és a segélyeket megállapító, folyósító helyi önkormányzatok szemszögéből is.

A szociális segély legmagasabb összege és a minimálbér közötti különbség a munka kerülésére ösztönöz, óriási károkat okoz a munkaalapú társadalom elérésében. Sok család esetében nincs különbség a minimálbér és a szociális segély összege között. A törvény 2006-ban történt ez irányú módosítása előtt a döntéshozók – nyilvánvalóan – nem végeztek (nem végeztettek) hatástanulmányokat az új szabályozás közeli és távoli jövőben várható társadalmi következményeire.

Ma már generációk nőnek fel úgy, hogy nem tudják, mi a munka, mi a becsületes, tisztességes munka. A segélyezés jelenlegi formáját haladéktalanul meg kell szüntetni, helyette más munkalehetőséget kell biztosítani az önkormányzatoknál, illetve az állami tulajdonú közhasznú társaságoknál. Az ilyen jellegű munka nem lehet versenytársa a versenyszférának, az állami és önkormányzati munkaerőpiacnak, ezért a munkaidő és az utána járó juttatás töredéke, maximum fele vagy kétharmada lehet azoknak, viszont a tb potyautasai eltűnnének ezzel az intézkedéssel.

Olyan családoknak kell szociális támogatást nyújtani, akik erre valóban rászorulnak. Az évek óta nem dolgozó és munkát nem kereső, gyermekeit iskolába, kötelező óvodai foglalkozásra nem járató, az alapvető társadalmi szocializációhoz a legcsekélyebb együttműködést sem mutató egyéneknek nem!

C) Büntetendő, visszás társadalmi jelenségek. El kell ismerni, hogy országosan érzékelhető Magyarországon a leghátrányosabb helyzetű térségekben élők egy csoportjának rohamos meggazdagodása, mely vidékünkön már családok tragédiájához is vezetett. Mindannyian tudjuk, miről van szó: az uzsoráról. Főként a kizárólag szociális ellátásból és kistelepüléseken élőket érinti a „kamatos pénz”. Nehéz kitörni az adósságspirálból, hiszen az embertelen és kíméletlen feltételek, a kegyetlen behajtás sok esetben öngyilkossághoz vezet. A médiában egyre gyakrabban találkozunk e témával.

Törvényhozói szinten mégsem történik a kérdésben semmi említésre méltó, pedig a normákat az élet kell, hogy alakítsa. Helyi szinten ezt mi már nem tudjuk megoldani, de nem tudják kezelni e kérdést bűnüldöző szerveink sem. Tehetetlenek vagyunk, és a helyzet egyre romlik. Az uzsora újabb szegénységet generál, hiszen az amúgy is sanyarú sorban élők veszik igénybe ezt a „lehetőséget”, s szegénységük hatványozottan nő tovább.

Az ilyen bűnözői csoportok felszámolása, felelősségre vonása azonnali intézkedéseket igényel, el kell érnünk, hogy a vagyonosodási vizsgálatot végző szerv „látókörébe” kerüljenek, és ne bújhassanak ki a szankciók alól.

Az ország leghátrányosabb helyzetű térségeiben, de leginkább itt, ahol élünk és dolgozunk, ahol a „tisztességes munkához nem szokott”, „iskolába nem járt” emberek, családok; de településeink sorsát elnézve, akár azt is mondhatjuk, hogy az együttélési kultúrát és a civilizált emberi morált nem ismerő tömegek kezdenek túlsúlyba kerülni. El lehet és el kell gondolkodni azon, mi lesz Magyarországon 5-10-20 év múlva? A vidék meghal – bezárják a postákat, iskolákat, nincs orvos, megszüntetik a vasutat, a buszok is alig járnak, a fiatalok elköltöznek. A szegénység szegénységet szül.

Ha nem változtatunk minél hamarabb a jelenleg rossz irányba haladó folyamatokon, 20-25 év múlva akár egész Magyarország területére ez lesz a jellemző.

A gyermekek nagy része nem jár iskolába; az iskola befejezése nélkül, 14-15 éves korban gyermekeket hoznak a világra, vagy bűnözésre adják a fejüket.
Jövőképük nincsen, ezért nyugdíjra, a gyermekeik előtt végzett példamutató munkára nem gondolnak, csupán a mának élnek.

Több generáció nőtt, nő fel úgy, hogy azt látja, nem kell dolgozni, nem kell iskolába járni, mégis megél a család. Egyre inkább jellemző az igénytelenség, az alulszocializáltság, az integrálódni nem akarás és nem tudás. A hangsúly a nem akaráson van. Egyetlen dolog, amit szívesen tesznek: a szociális és a gyermekjóléti ellátások felvétele, mindenáron történő igénybevétele. A jelenlegi jogi szabályozás (védelembe vétel, szabálysértési bírság, kiskorú veszélyeztetése), az iskolába, óvodába járás biztosítására nem éri el a kívánt eredményt, ösztönző hatása nincs. Az elzárással is büntethető szabálysértéseknél, visszaeső vagy többszörösen visszaeső elkövető esetében lehetővé kell tenni a gyorsított eljárás, valamint az elzárás azonnali alkalmazását.

A tisztességes, becsületesen élő, gyermekeiket taníttató családok méltán háborognak, hiszen a józan gondolkodású embereket irritálja és megalázza az, hogy bizonyos családok pusztán a szociális segély, a gyermekvédelmi kedvezmény, a szociálpolitikai támogatás iránt benyújtott kérelmükkel jutnak százezrekhez, veszni hagyott – kijátszott milliókhoz; míg nekik a havi fizetésük a segélyek, támogatások összegét sokszor el sem éri. (Amelyért egyébként keményen megdolgoznak!) Általános tapasztalat, hogy a ténylegesen nehéz helyzetben élő, szegény családok száz-kétszáz forint miatt csúsznak ki a szociális hálóból, mivel egy főre eső jövedelmük ennyivel haladja meg a jogszabályban előírt mértéket.

Az emberek félnek, háborognak és segítséget várnak. Hosszasan nem kívánjuk magyarázni, miért; nézzük meg az utóbbi idők egyedülálló idős emberek elleni erőszakos és élet elleni, de a kisebb, tulajdon elleni bűncselekmények elkövetőit! 95-98 százalékban ebből a csoportból kerülnek ki. Őket segíti az álhumánus és hazug arányosság elve, amely egyenlőséget tesz a felkészült és tudatos betörő és az otthonában védekező törvénytisztelő állampolgár között.

D) Az eddig felvázolt valós társadalmi jelenségek a (szintén hátrányos helyzetű) önkormányzatok szemszögéből.
Senki nem kérdezte meg az önkormányzatokat, hogy tudják-e finanszírozni a rendszeres szociális segélyek 10 százalékos önrészéből, valamint az ingyenes és kedvezményes gyermekétkeztetés államilag nem finanszírozott összegéből adódó többletkiadást. Vannak települések, ahol ezek az összegek éves szinten a 10 milliós nagyságrendet is meghaladják.

Naponta értesülünk róla, hogy önkormányzatok válnak fizetésképtelenné, jutnak a csőd szélére. Az óriási szociális kiadások veszélyeztetik az alapfeladatok ellátását is.

A kistelepülések önkormányzatai működésképtelenné válnak. A most „divatos” kistérségi rendszer nem működik mindenütt a célnak megfelelően.  A kistérség központi települése – tisztelet a kivételnek – elszívja a fejlesztésre szánt összegeket, az iskolába és óvodába járókat a társtelepülésektől. Ilyen tekintetben a települések önállósága is veszélyben van.

E) A közbiztonságról. Folyamatosan azt halljuk a sajtóban és a vezetőktől, hogy rendőrhiány van a fővárosban. A vidéket megkérdezte-e már valaki erről? Azokat a településeket, ahol naponta törnek fel boltokat, megdézsmálják a konyhakerteket, lopják a mezőgazdasági ültetvényeket, az erdőket, még a KRESZ-táblákat és a villamosvezetékeket is – mindent, ami fémből van, ami mozdítható. Megkérdezték-e azokat a településeket, ahol esetleg már nem szívesen megy ki az utcára az ember, mert nem biztonságos; ahol néhány család félelemben tud tartani egy egész települést; és még sorolhatnánk ezt mi polgármesterek, itt élő emberek, tovább. Ezeket a problémákat éljük át mi, „vidéki kistelepülések”, nap mint nap.

Milyen rendszer az, amelyik 40-45 éves korban nyugdíjba „kényszeríti” a rendőreit? Azt a korosztályt, aki kiépítette kapcsolatrendszerét, megszerezte a megfelelő rutint, és példa lehetne a fiatal, pályakezdő rendőrök előtt! Ezek a rendőrök nem azért mennek nyugdíjba, mert nem szeretik hivatásukat, mert nem szeretnek dolgozni! Sajnos, ma Magyarországon jobban megéri nyugdíjasnak lenni, mint dolgozni. Azt is be kell látni, nagyon sok fiatal nem hivatástudatból választja a rendőri munkát, hanem azért, mert ebben a régióban nincs más lehetőségük. A jelenlegi helyzettel ellentétben a rendőri munka hosszú távú erkölcsi és anyagi elismerését kellene biztosítani, támogatni és ösztönözni a magasabb iskolai végzettség és képesítés megszerzését.

Erőszak az iskolában és a hivatalokban – az előzőek miatt évtizedek óta nem tapasztalt jelenségekre figyelünk fel nap mint nap. Oktatási intézményekben, hivatalokban a felemelt hang után, az elmúlt években, megjelent az erőszak. Diák vert tanárt, szülők fenyegetik a pedagógust, gyerekek alázzák meg erőszakosan egymást.

            Beszéljünk végre nyíltan és őszintén!

Tegyük meg azokat a lépéseket, melyeket jövőnk, gyermekeink és unokáink érdekében meg kell tenni!

Mi nem bújunk el saját felelősségünk elől. Ezt várjuk az állami hatalom és a társadalom többi szereplőjétől is, mindazoktól, akiknek jogalkotóként, jogalkalmazóként, szülőként, (oktatásirányítóként) pedagógusként része van jövőnk alakításában (az oktatáshoz, intézményeink működéséhez).

Ha nem hozzuk meg azokat a törvényeket, amelyek az országot munkaalapú társadalommá teszik, és nem szerzünk érvényt törvényeinknek, erkölcsi és etikai értékeinknek, akkor a gyermekeink félve fognak iskolába járni, tanáraink felmondanak, falvaink elnéptelenednek, évezredes kultúránkból kosz, bűz, piszok és erkölcsi nihil lesz.

Érvényt kell szerezni az Alkotmányban rögzített törvény előtti egyenlőségnek. Nincs pozitív diszkrimináció, mert az a másik irányba negatív. Nincs megélhetési bűnözés, mert a megfogalmazás álságos és hazug.

Tisztesség van, emberség van, és ez nem függ bőrszíntől és rassztól. Magyar állampolgár van, és ha ezt tudomásul vesszük, nem fogunk tovább lemaradni Európától.

Alkotmányban rögzített emberi és polgári jogok vannak, írott és íratlan erkölcsi szabályok, dolgozni és tanulni akarás általi fejlődés – nemtől, fajtól, vallási, politikai, nemzeti vagy etnikai kisebbséghez való tartozástól függetlenül.

Mindezek alapján,


a Magyar Országgyűléstől, a legfőbb végrehajtó hatalmat megtestesítő Magyar Kormánytól, az érintett minisztériumoktól, valamint a harmadik hatalmi ágként hivatkozott bíróságoktól, ne legyenek közömbösek az ország problémái iránt! Jogos elvárásunk, és egyben jól felfogott érdekünk, hogy a törvényalkotás ne hunyjon szemet ezen emberi – vagy inkább: embertelen – életvitel térnyerése felett.

1) A munkához való egyenlő esélyek biztosításán; a szociális és gyermekvédelmi ellátások, támogatások eléréséhez szükséges általános jogosultsági feltételeken túl, tegyen különbséget a törvény, építsen be szankciókat a nem kívánatos emberi magatartásokkal szemben.

2) Szigorítsa az állam, illetőleg az önkormányzat által nyújtott „ingyenes pénzhez jutás” (szociális és gyermekjóléti ellátások, támogatások) feltételeit. Ezen jogosultságok legyenek arányban a – jelenleg is törvényben rögzített – kötelezettségek teljesítésével, az állampolgár felelősségének érvényesítésével.

3) Szigorítsa a már meglévő, de nem elég hatékony büntető, polgári és eljárásjogi szabályokat, a kiszabható büntetéseket; a bűncselekmény útján létrejött vagyonra („dologra”) alkalmazza a vagyonelkobzás intézményét. Kezelje összetetten az itt felemlített társadalmi problémákat.

4) Indítványozzuk, öt évre visszamenőleg, valamennyi igénybe vett szociálpolitikai kedvezmény létjogosultságának teljes körű vizsgálatát, és a jogosulatlanul felvett támogatás visszafizettetését, valamint további szankciók bevezetését (például újabb szociálpolitikai támogatás felvételének kizárását).

5) Az érdekvédő szervek (állami és civil szervek egyaránt) ne csak a jogok oldaláról védjék az állampolgárokat. Legyen feladatuk az állampolgárok kötelességéről, felelősségéről való felvilágosítás is.

Tegyük a dolgunkat, amíg nem késő!


Szerencsi Kistérség, 2008. május 23.


Büdi Károly, Alsódobsza;

Béki József, Bekecs;

Kiss Lajos, Golop;

Hlivják László, Legyesbénye;

Galambosi Imre, Mád;

Csáki Barnabás, Megyaszó;

Bíró Ferenc, Mezőzombor;

Szepessy Zsolt, Monok;

Boros-Leskó Géza, Prügy;

Héring Istvánné, Rátka;

Sztrakon Béla, Sóstófalva;

Rónavölgyi Endréné, Szerencs;

Varga László, Taktaharkány;

Molnár Tibor, Taktakenéz;

Vajtó János, Taktaszada;

Osika József, Tállya;

Majdanics László, Tiszalúc;

Perge István, Újcsanálos