Nem kevés aggodalomra okot adó fejlemény történik a gazdaság világában is. A sokféle kedvezőtlen folyamat közül - az egyes ember szempontjából - talán a munkahely elvesztése a legfájóbb. Mind több ember mind gyakrabban kénytelen szembesülni a munkahely leépülésének veszélyével. Nem elhanyagolható tömegek élnek s dolgoznak folyamatos rettegésben, hogy tudniillik holnap-holnapután fölmondhatják állásukat. Egy példa: Szegeden a megyei napilap arról számolt be, hogy egyazon napon "csupán" három helyi intézményben, munkahelyen történt munkahelyi elbocsátás, amely több mint kétezer dolgozót érintett. Az egzisztencia szüntelen bizonytalansága gyorsan és tartósan kiváltja az egyénben az instabilitás tudatát s érzetét. És akkor még nem beszéltünk a munkanélküliekről, akiknek helyzete és lelki állapota nyilvánvalóan még sokkal rosszabb.

Kialakult még egy más típusú fenyegetettség is, melynek súlyossága mindmáig fölmérhetetlen s fölfoghatatlan. Maga a Föld, földi természetünk egyensúlya és civilizációnk kerül újfajta és minden eddigieknél komolyabb kihívás elé. A mérhetetlen motorizáció, a globális természetszennyezés és -pusztítás, az ellenőrizhetetlen multinacionális üzleti világ mohósága és a nyomában járó újabb egyenlőtlenségek és függőségek, a nemzetközi terrorizmus esztelen megnyilvánulásai mind-mind arra utalnak, hogy a régi "boldog békeidők" aligha hozhatók vissza. A világ eddigi természeti és társadalmi rendje egészében válik bizonytalanná. Nem túlzás, bár önmagában meghökkentő a feltételezés: a kirajzolódó mai-holnapi veszélyes tendenciák végső soron már egyetemes létünket, puszta fennmaradásunkat veszélyeztetik.

Azt gondolhatnánk, hogy ebben a "szétfolyó" és képlékeny (ahogy Z. Bauman írja: liquid modernity) világban majd a közösség, pontosabban maga a közösségalkotás jelenti a gyógyírt, a nyugvópontot, hozza létre a kiegyensúlyozott viszonyrendszert természet és társadalom, állam és állampolgár, egyén és minden más egyén között. A közösség iránt táplált bizalmunkat s optimizmusunkat csak erősíti az a régi, jórészt filozófiai hagyományra alapozó kijelentés, hogy az ember alkatát tekintve, azaz eredendően, közösségi szemléletű, társas lény. Azonban az utóbbi két évtizedben - napnál világosabban - kiderült, komoly gondok terhelik közösségi létünket.

A legszembetűnőbb változás éppen abban áll, hogy társadalmunk mindennapos életében háttérbe szorulnak, mi több, elfogynak a közösségek. A konkrét, empirikusan is működő közösségek szép csendben kihalnak, közösséghiányos korszakba léptünk. Az individualizáció látványosan fölerősödött, az egoizmus ezernyi formája burjánzik közéletünkben, gazdaságunk működésében, mindennapi életünkben. Ma már nem sikk közösségről beszélgetni, nem divat cikkezni róla, a magyarországi közösségkutatás pedig látványosan abbamaradt.

Miért ez a hallgatás? S miért szégyellnénk a még olykor itt-ott mégiscsak megnyilvánuló közösségigényünket? Miért fakult meg a közösségi ember mintája az iskolai nevelőmunkában, a médiák műsorstratégiájában, az intézmények, a munkahelyek karrierépítésében? A sokféle okból mindenképpen érdemes kiemelni legalább három markáns tényezőt.

Elsőként kanyarodjunk vissza a rendszerváltás előtti néhány évtized közösségfelfogásához és gyakorlatához. A volt államszocializmus tételezett egy magas rendű közösséget, amely mindenben maga alá rendelte az egyént. Végső soron egy mesterséges politikai intézmény (a párt) manifesztálta a közösségi társadalom ideálját, annak működése s működtetése szolgai alkalmazkodást kívánt és követelt mindenkitől, legföljebb nem mindenki számára azonos arányban. Ma már nyilvánvaló, hogy az a közösségminta az ember két legszociálisabb jegyét: a kreativitáskészséget és -képességet, valamint az autonómiára való természetes hajlamot fojtotta le. Viszont széles teret nyitott a kritikátlan, kényelmes és felszínes gondolkodásmódnak, valamint a hajbókoló magatartásnak, az "illedelmes", nem kellemetlenkedő állampolgári létnek. A rendszerváltás - a közösségműködés szempontjából - érthető és természetes társadalmi reagálást váltott ki: tömegesen ismerték fel s utasították el az államszocializmusnak ezeket az elidegenítő látszatközösségeit. A viszonylag gyors és nem vérrel-verejtékkel kiküzdött rendszerváltás ugyancsak gyors, ám kellően át nem gondolt elutasítást váltott ki a közösségek megítélésében. Az államszocializmus közösségfelfogását azonosították mindenfajta közösségfelfogással. Ebből kifolyólag egész sor nagy csoport vetett el mindenféle közösségformát. Vagyis - ahogy mondani szokták - a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntötték. Ez végzetes hiba volt, melynek negatív hatását a mai napig nem tudtuk felszámolni.

A kapitalizmusra való áttérés ugyancsak károsan hat a közösségalkotás folyamatára s terjedésére. Kétségtelen, a hazai rendszerváltás eddigi története, különösen az első évtized, a "nyers", vadkapitalista hajtások uralmát mutatja. Anélkül hogy részletekhez nyúlnánk, csak soroljuk e folyamat negatív jelenségeit (ami nyilvánvalóan nem jelenti az átalakulás szükségszerűségének és pozitív hozadékainak tagadását): hirtelen és tisztátalan-tisztázatlan módon történő vagyonszerzések, ügyeskedések, a közös vagyontárgyak ellopása, az üzlettársak és az ügyfelek becsapása-megkárosítása, a törvények kijátszása, a szerződések be nem tartása, a munka nélküli jövedelem szerzésére irányuló hajsza. De még ha el is tekintünk mindezektől, akkor sem nehéz felismernünk az elmúlt két évtized általános gazdaságtörténeti hatását. Azt tudniillik, hogy társadalmunkban - minden előzetes várakozás és feltételezés ellenére - több lett a szegény, és növekedett az egyes rétegek közötti vagyoni különbség. Legfőképpen pedig azt mondhatjuk: az élet úgyszólván minden területén a pénzközösség vált uralkodóvá, amely maga alá gyűr valamennyi emberi együttélési és együttműködési formát. A tőke uralma alatt minden régi típusú együttélési forma helyett a pénz lesz maga a közösség. Ez ugyan szükségszerű folyamat, de az a baj vele, hogy a pénz (és a pénzsóvárgás) csak a pénzhatalomnak való alávetettségében, s nem totalitásában termeli újra az embert. Vagyis ez a fejlődés még mindig nem hozza el az emberi lényegnek az ember által és az ember számára történő valóságos elsajátítását. S ilyen körülmények között reálisan nem várhatjuk az igazi közösségek tömeges létrehozását.

Végül arról a nem mellékes mozzanatról se feledkezhetünk meg, hogy a konkrét közösségépítés önmagában is roppant magas követelményt állít fel az egyén számára, függetlenül a mindenkori társadalmi helyzettől. A közösség nem magától jön létre, nem is parancsszóra, netán isteni adományként születik meg, hanem teremtődik. Mégpedig az egyének magas szintű együttes tevékenysége által. Ronald Dworkin érzékletes hasonlatával élve: olyan ez a tevékenység, mint egy szimfónia eljátszása. A művet bemutathatja egy zenekar, egyetlen muzsikus viszont nem. A zenekari előadáshoz nemcsak az szükségeltetik, hogy a muzsikusok mindegyike eljátssza a partitúra valamely meghatározott részét, hanem az is, hogy a muzsikusok mint zenekar játsszanak, mindegyik tag a csoport teljesítményéhez szándékozzon hozzájárulni, s ne elszigetelt szólamok formájában játssza, amit bemutatnak. Dworkin gondolatát általánosíthatjuk: egy kiemelkedő teljesítmény magas fokú együttműködést, erős és gazdag kölcsönhatást, kiküzdött összhangot feltételez. Mondjuk ki: közösséget.

Bizonytalan világban élünk - hangsúlyozzuk ismételten. Az instabilitás veszélyét csökkenteni (ha lehetséges egyáltalán) korunk talán legnagyobb kihívása. Bizonyára sokféle eszközt, módszert, együttes törekvést célszerű kitalálnunk s megvalósítanunk. Az igazi közösségalkotás alighanem "csupán" egy lehetőség. De élni vele, legalábbis megpróbálni, nemcsak kívánatos, hanem nélkülözhetetlen is, mással pótolni nem lehet. A közösség azt kínálja fel az egyénnek, amit - nem túlzás - sem a társadalom, sem az állam nem képes: a valahová tartozás együttes érzését és tudatát egy bizonytalan világban.

A szerző filozófus