A szerző közgazdász

Csakhogy az ún. inflációs célkövetés sikerességének fontos feltétele éppen a döntéshozatal indokainak megértése a lehető legszélesebb körben. Ezért tehát a demokrácia alapkövetelményén túl - miszerint minden intézménynek be kell számolnia tevékenységéről a nyilvánosság előtt - a jegybankok nagy többségének törvényes kötelessége is rendszeres jelentést adni az ország képviselőinek. Az európai jegybank elnöke például évente háromszor jelent szóban és írásban az Európa Tanácsnak, az Európai Bizottságnak és az Európai Parlamentnek. Mindennek tükrében érthetetlen Simor András jegybankelnöknek a költségvetési bizottsághoz intézett intelme, miszerint a "piacok" helytelenítik a magyar képviselők érdeklődését a jegybank döntései iránt.

Bihari tömören, de világosan leírja az inflációt visszaszorítani hivatott, 2001-ben bevezetett inflációs célkövető rendszert, de arról már nem szól, hogy az elmúlt évek tapasztalatai mennyire igazolják az abba vetett bizalmát. Nőtt az MNB hitelessége az elmúlt hét évben? Sikerült hatást gyakorolni az inflációra? Ha igen, mi a bizonyíték, ha nem, mi a magyarázat?

Nem érdemes az inflációs célkövetés módszerét se magasztalni, se ócsárolni, mert az csak egy elméleti keret, amelyet minden országnak sajátosságai, társadalmi elvárásainak figyelembevételével kell kitöltenie. Ez más Új-Zélandon (ahol először vezették be) és más Svájcban vagy Svédországban. A siker kulcsa a részletekben rejlik.

Mivel az MNB szerint érdekünk az euró mielőbbi bevezetése, alapvető feladat olyan politikát követni, amely a magyar gazdaságot szinkronba hozza az euróövezettel. Ezzel szemben az MNB egyre messzebb kerül az euróövezettől mind eredményeiben, mind módszerében. Milyen jelek utalnak erre?

Az inflációs célkövetés talán legfontosabb sarokköve az a meggyőződés, hogy az adott jegybank világos, eltökélt, következetes döntései és nyilatkozatai előbb-utóbb hitelessé teszik inflációs célkitűzését a társadalom legszélesebb rétegei számára, hiszen, ahogy Bihari is írja, az infláció alakulása jobbára a társadalom várakozásain múlik. A háromszázalékos inflációs cél ismételgetésén kívül azonban nehéz a világos fogalmazás és a következetesség jeleit felfedezni az MNB gyakorlatában. A költségvetési bizottság előtt például Simor úr először azt mondta, hogy "az árfolyam valóban határozott szerepet kap a monetáris politikában", majd egy fél órán belül kijelentette azt is, hogy az MNB politikája "hosszabb távon nincs hatással a reálárfolyam alakulására", és még azt is, hogy az MNB-nek nincs árfolyamcélja. Van ennek értelme? És ha az árfolyammal nem, akkor mivel kívánná befolyásolni az MNB az infláció alakulását? Aki azt gondolja, hogy esetleg a hitelállomány kordában tartásával, téved. Az elnök és Király Júlia alelnök ugyanis nem lát inflációs veszélyt a hitelállomány bővülésében, de még összefüggést sem lát a robbanásszerűen megnőtt devizahitelek és az MNB kamatpolitikája között.

Bihari Péter és Simor András szerint a monetáris politikának van hatása a gazdaság növekedésére - bár ha sem az árfolyammal, sem a hitelek bővülésével, akkor nem tudni, mivel -, de nincs hatása a versenyképességre! Az elnök a magyar gazdaság lassulását a lassuló globális növekedésnek és a meggyengült belső keresletnek tulajdonítja. Remélhetőleg nem gondolja, hogy a világgazdaságot az MNB monetáris politikája rendítette meg, és talán nem cáfolja korábbi nyilatkozatait, melyek szerint a belső kereslet lassulásáért nem az MNB monetáris politikája, hanem a kormány megszorító intézkedései a felelősek. Marad tehát a kérdés: hogyan hat és hatott az elmúlt hét évben a monetáris politika a gazdaság növekedésére anélkül, hogy rontotta volna a versenyképességet?

Bihari Péter, miként az elnök, ragaszkodik a háromszázalékos inflációs cél fenntartásához. Kifejti: a helyesen kitűzött cél az "a legalacsonyabb érték, amely mellett a potenciális - azaz az erőforrások legjobb hasznosulását biztosító - növekedés megvalósítható". De az MNB már hivatalosan is bejelentette, hogy abban az időszakban, amelyben a háromszázalékos infláció elérése a cél - az elkövetkező öt-nyolc negyedévben - az erőforrások hasznosulása jelentősen elmarad a lehetségestől, szaknyelven, a kibocsátási rés továbbra is negatív lesz. Akkor mire is épül az inflációs cél?

Az MNB politikája tehát nem felel meg az inflációs célkövetés elveinek. Egyrészt eltér azoktól, másrészt alapvető kérdéseket válasz nélkül hagy, s jelentősen eltávolodik az európai jegybank sikeres módszerétől is, amit, ha tényleg az euró mielőbbi bevezetése a szándék, jó lenne szorosabban követni.

Helyszűkében csak két példa. Az MNB kamatdöntéseit indokoló nyilatkozataiban nem foglalkozik hazánk és legfontosabb gazdasági partnereink konjunktúraciklusai közötti eltérésekkel. A magyar konjunktúraciklus egyre inkább eltolódik az euróövezetétől, ami lehetetlenné teszi az euró bevezetését még akkor is, ha a maastrichti feltételek teljesülnének. Talán úgy gondolják, hogy ebben nincs szerepe a monetáris politikának?

A második példa: az európai jegybank kiemelt jelentőséget tulajdonít módszere második pillérének, azaz a hitelállomány és a pénzkínálat alakulásának. Ezzel a témakörrel az MNB egyáltalán nem foglalkozik. Tény, hogy a pénzkínálat elemzése a kis és nyitott gazdaságok esetében gyakran nehéz feladat, de a hitelállomány felmérése nem lehet gond. Félő, hogy az inflációval közvetlenül összefüggő monetáris jelenségek megértése nélkül az MNB az elkövetkező hét évben is csak a háromszázalékos cél meddő ismételgetésére lesz kárhoztatva anélkül, hogy megtalálná és bemutatná nekünk az odavezető utat.