Vadregényesen málladozó falú épületeket, viharvert díszű homlokzatokat újítanak fel és/vagy rombolnak le a nyolcadik kerület rehabilitációs programjának keretében. Inkább a látásmódot rehabilitálja Baglyas György és Domján Manó város(rész)néző programja, melynek célja, hogy leépítse a Józsefváros "gettó" mítoszát.

A nyolcadik kerületet a nyomorral, bűnözéssel, és a gettó-érzéssel azonosítani persze túlzás, de nem minden alap nélkül való, hiszen ez valóban Budapest legszegényebb kerülete. Pedig a városrész történelme ezt nem indokolja: a reformkorban minden magyar nemes ide akart építkezni, s az így kiépült Palotanegyed lett Józsefváros (mi több a főváros) kulturális központja.

A túra a Nemzeti Múzeum elől indul, ahol dianás cukorkával kezdődik a nosztalgiázás, felidézve, hogy a józsefvárosi munkások a szocialista reggeli szesztilalom idején ezzel pótolták a reggeli élénkítőt. A rögtönzött történelemórán egyebek mellett azt is megtudjuk, hogy a valaha Pacsirtamezőként ismert Józsefváros mai nevét Mária Terézia idején kapta színleg József trónörökösről, valójában azonban Jézus apjáról.

A kerületnek ebben a részében Andrássy- és Károlyi-rezidenciák követik egymást, egykori lakóiknak titkos, bohém történeteivel. Ezeket látva azonban nincs szó passzív fényképező-kattintgatásról, kiderül, a túra résztvevőinek milyen élményük van Józsefvárosról. Itt és most születnek a városi legendák. A Bródy Sándor utca sok mindenről tanúskodik: a Magyar Rádiónál esett el az első forradalmár 1956-ban, a húszezresen látható épület pedig - mely jelenleg az Olasz Kultúrintézetnek ad otthont - 1902-ig az első Magyar Országgyűlés Képviselőházának székhelye volt.

"Én vagyok a Józsefváros, hírem, nevem tudományos" - szavalták hajdan a kerület iskoláinak tanulói nem alaptalanul, hiszen innen került ki Kármán Tódor, aki megalkotta a helikopter ősét, de itt volt Irinyi János gyújtógyára is. Ma is vannak itt kezdeményező emberek. Minyó Szert Károly képzőművész egyedi fotófestményei figyelmeztetnek, hogy a kultúra nem tűnt el a kerületből.

Betérünk egy muzsikus cigány családhoz, ahol Kiss Kálmánné Éva vall a tradíciókról. Arról, hogy a gyerekek tizennégy éven át tanulnak, amíg beléphetnek a zenekarba, fia mégis egy pénzintézetben biztonsági őr.

Ez a vállalkozás legnagyobb érdeme: nem meggyőzni akar Józsefváros tökélyéről. Célja, hogy a résztvevők saját benyomásaik alapján alkossák meg véleményüket.

A kerület másik felén - merthogy azt kettéosztja a Nagykörút vonala - erősen öregedő és szegény a lakosság. Iparosok, bevándorlók települtek ide. Bűz van, nyilvános vécé nincs. A kapualjakon benézve megcsapja az embert egyfajta vadkeleti atmoszféra, a házak belső falainak egyik oldalán '48-as, a másikon '56-os lövések alkotják a sormintát. A Roma Parlament komor lépcsőházában Lotz Károly-freskó várja, hogy a következő évtized újabb nyomot hagyjon felületén.

Ha sikerülne túllépnünk a szubkultúrákkal szembeni általános félelmeinken, észrevehetnénk, hogy - miként mondani szokás - a romjaiban is gyönyörű épületekben, illetve pompának és nyomornak e különös kontrasztjában van a kerület egzotikuma. Ha nem, még mindig ott van a városfejlesztési módszerek alternatívája, az újjáépítés.