Hát vége, vége, felgyulladt, leégett, kiöntött, bezárult a kör, ez a budapesti Ring. Ha nem teljes az ájulat, csak azért van, mert magához képest nem olyan jó az előadás, Az istenek alkonya nem érte el a Siegfried színvonalát. Részint azért, mert a rendezés ezúttal nem magyarázta meg önmagát, legjobb pillanataiban is csak figyelmeztetett, hogy ez a történet nem feltétlenül germán istenekről szól, hanem kombinés feleségekről és alsónadrágos férfiakról. Közepesen jó pillanataiban a színrevitel megtette a kézenfekvő teendőket, összeillesztette a végeket, figyelmeztetett, hogy ott vagyunk, ahonnét elindultunk, és mégis
mennyi minden történt közben velünk. A legkevésbé azok a pillanatok tetszettek, amelyeket nem értettem, amelyek mintha csak arra szolgáltak volna, hogy szórakozzék a szem, miközben szól a zene, mondjuk, a kórus tagjai kézről kézre adtak egy papírcsónakot, amelyet aztán az utolsó egy látványos mozdulattal kettészakított.

A kórus hivatalosan a Rádióénekkar, az arcok alapján jelentős operaházi segédcsapatokkal, de ez mindegy: magvasan, katonakórusszerű tömbhatással, férfiasan, erővel szólalt meg, kellemes hátborzongás. A szólistákat illetően azt kell eldönteni, hogy vajon amit veszítettünk Stig Andersennel, azt vajon megnyertük-e Matti Salminennel. Stig Andersennek valószínűleg az a legnagyobb balszerencséje, hogy Christian Franz után kellett énekelnie, és a hangnak nincs olyan természetesen nyers lendülete, ehelyett halk, kicsit nazális, és a harmadik felvonásra fogyóban is van. Másik balszerencse az alkat: ami a Christian Franz alakította Siegfriednek nagyon jól állt, a lendületes csetlés, a szent balgaság, az elefánt a színpadon, az Andersen esetében komikussá válik, a mozdulatokban egy kis bugyutaság is benne van, idétlen ez a Siegfried, és emiatt nem a rászedett tisztaságot érezni, hanem csak azt, hogy az istenek néha érthetetlen alapon választják ki a hősöket.

Salminent nem kell magyarázni, súlyos személyiség, nagy énekes, már ahogy bejön a színpadra, megdöbbent mindenkit, ha leül, mintha a Gellért-hegyet sikerült volna a pódiumra helyezni, ha megszólal, a hallgató kissé nehezen hiszi el, hogy ő is csak ember. Talán nem is az. Óriás, bár itt épp a törpe fiát alakítja. Fekete frakkjához fekete az ing, ezüst a haj és a szakáll, kolosszus, és amikor megáll, és a tomboló rézfúvósok után kiereszti a hangját, hajahózik és hívja a törzs embereit, akkor már csak borsódzni lehet: ez a MüPa eddigi történetében is kivételes pillanat. A civilizáció arra használja minden eredményét, hogy felidézze vele az ősit. Szimfonikus zenekar, kórus és hangszerek finom együttműködése, éveken át képzett, fejlesztett, csiszolt énektechnika; hogy az egész valami történelem előtti csataordításnak hasson, ez Wagner.

Az is Wagner, aki azt képzeli, hogy a szerelmi kettős akkor igazán bensőséges, ha a végén az üstdobot is püfölni kell hozzá. Az meg Fischer Ádám és a Rádiózenekar, amely ezt el is tudja hitetni. Az első felvonásban kicsit túlzott volt a rézfúvósok esetlegessége, aztán már mindenről elfeledkezett az ember, még ha érezte is, hogy nem ezek a kedvenc szerelmesei. Andersen úr is lehetne jobb hang. Ami pedig a Brünnhildét éneklő Susan Bullockot illeti, legnagyobb előnye, hogy nincs hátránya, átviszi éles szopránja a zenekart, pontos, felkészült, tiszta, minden rendben van, csak a hang nem egyedi, a személyiség nem éppen átütő, ha van egyáltalán. Nem tökéletes, hála az égnek. Alig várom, hogy jövőre milyen lesz ugyanez Christian Franz főszereplésével.