Antall József 1990-ben még ennek felidézésével lépett kormányra. Eskütétele előtt azt mondta: "Úgy gondolom, hogy magyar miniszterelnöknek lenni nemcsak kormányfőséget jelent, hanem annak vállalását, hogy ebben az országban ez mindig kockázatot jelentett, valódi vagy erkölcsi halált. Ebben az országban az első magyar miniszterelnök halálával, kivégzésével nemzeti mitológiáink szimbólumaként a mártírsors, a megváltás tudata kell hogy legyen egy miniszterelnöknek az útravalója. Sajnos nem fejeződött be Batthyány Lajos mártíromságával; legutóbbi forradalmunk miniszterelnöke is mártírként fejezte be. Ez a nemzet olyan történelmet élt át, ahol ez az esemény örökre figyelmeztető."

Kodolányi Gyula államtitkár, Antall külügyi tanácsadója azt írta: "A miniszterelnöki dolgozószoba falát a Nemzeti Galériától kölcsönzött festmények, főleg tájképek dísztik a faburkolat felett. (...) E képek sorában egyetlen történelmi képmás jelent meg, 1990-91 telén. Ezt Antall kérte oda: Batthyány Lajos antikos ízlésű, de igen kifejező portréja. Egy ízben, nem sokkal később egy külföldi vendége megkérdezte tőle, kit ábrázol a festmény. Ez Batthyány Lajos, ő lett Magyarország első független miniszterelnöke. Majd rövid szünet után, jellegzetes tömörséggel és rezzenéstelen arccal hozzátette: Az életével fizetett érte (...)."

Antall ekkor tudta már, hogy halálos beteg. Aki nem halhat meg, mert küldetése van.

Arisztokratikus volt. Ahogy Batthyány, egyértelműen és a maga módján Nagy Imre is az volt. Arisztokratizmusuk a külvilág számára öntörvényűségben nyilvánult meg. Ez kényszerítette őket be a civil becsület és a drámai módon felfogott hazaszeretet parancsai közötti, viharos időkben alig hajózható szorosba. A halálba.

Kivételes emberek voltak, nem kivételes sorssal. A magyar állam, illetve kormány élén állók - igaza volt ebben Antallnak - a legritkábban kapták meg a sorstól a (legalább) tisztességes visszavonulás lehetőségét.

Legyen valaki csak néhány hónapig miniszterelnök, mint Esterházy Móric! Tisza lemondása után IV. Ká-roly miniszterelnökké nevezte ki. Két hónap múltán lemondott. A közéletbe a harmincas évek elején tért vissza, a negyvenes évek elején támogatta Kállay kiugrási politikáját, amiért a nyilas-hatalomátvételt követően a német titkos államrendőrség 1944. október 16-án letartóztatta. A Margit körúti katonai fogházban, majd Sopronkőhidán raboskodott, mígnem a mauthauseni koncentrációs táborba hurcolták. Onnan még visszatért. 1951-ben családjával a Nógrád megyei Hortra telepítették ki. Sírásóként dolgozott. 1956-ban Bécsbe emigrált.

Nehéz a józanságnak kapaszkodót találnia, ha a magyar politika vezetőinek egymásba fonódó végzetén tekintünk végig. Áldozatok sokasága, és sehol egy vétkes.

Miért éppen Batthyány Lajos? Hogyan lehetséges, hogy kormányának tagjai közül senkit nem végeztek ki, sőt... Deák a haza bölcse, a kiegyezés atyja lett. Batthyány viszont, aki minden volt, csak éppen forradalmi vérmérsékletű ember nem, heroikus tettével is csak annyit tudott elérni, hogy nem kötélen végezte, hanem golyók roncsolták szét koponyáját. (A tett: a felesége által börtönébe csempészett tőrrel metszette fel nyaki ütőereit, hogy ne kelljen eltűrnie a kötél általi halál szégyenét. A tőr azonban nem volt alkalmas a cél elérésére. A fogvatartók viszont méltányolták a tiltakozás e formáját.) Persze különös ember volt. Amikor már látszott, hogy csak az udvar ellen lehet megvalósítani a reformokat, lemondott. Hogy aztán azonnal teljesítve hazafiúi kötelességét, önkéntesnek jelentkezzék. Be is állt, de nem telt bele több mint néhány nap, lováról leesve összetörte magát. Így kerülte el a harc, s került ő - bizony, meglepetésre - már 1849 januárjában fogságba. Kivégezték, hogy értse, akinek értenie kell. Keresztülindáznak a történelmen a sorselemek. Batthyányt ugyanúgy titkon temették el, mint Nagy Imrét. A szerény sírt mindössze egy vörösmárvány tábla fedte, amelynek felirata ez volt: "1849-ben okt. 6-án az Úrban elhunyt G. B. L. Áldás és béke hamvaira." Ezt a kőlapot befelé fordítva helyezték el, így a sírban nyugvó azonossága - legalábbis elvileg - rejtve maradt.

Bárdossyt a második világháború után kötél általi halálra ítélték, az ítéletet kegyelemből golyó általi halálra módosították - csakúgy, mint Batthyány esetében. A párhuzammal nem szeretnék belefutni a MIÉP, vagy éppen Schmidt Mária történész által vitt vitába arról, hogy koncepciós per áldozata volt-e Bárdossy. Csak a végzetes elemek ismétlődése tűnik nyomasztónak.

A mártírsorsokon kívül is rengeteg tragikus vagy csak szomorú mozzanattal kell szembesülni, ha vezető politikusaink életén végigtekintünk: a XIX. században alig volt olyan fontos közéleti emberünk, akit ne fenyegetett volna büntetés 1848 miatt. Ki a soha vissza nem térést választotta, mint Kossuth, ki megbékélt, mint oly sokan mások, de benne maradt a puskapor szaga a levegőben.

Tisza István ellen négy merényletet követtek el, mígnem az utolsó, az e tekintetben nem vértelen őszirózsás forradalom napján kioltotta életét. Folytathatnánk Károlyival, aki esküdött, hogy nem adta át a kommunistáknak a hatalmat, ezt csak így állítják be, s eljuthatunk Horthyig, Rákosiig, akik hazájuktól távolra kényszerülve haltak meg, s Kádár Jánosig, aki éppen Nagy Imre rehabilitálásának napján szűnt meg - immár nem csak politikai értelemben - élni, s akinek sírját nemrég kifosztották, hogy a történelem groteszk utóhangjaként őt is - akinek pedig megadatott a vég tisztessége - újratemessék, mint annyi mindenkit, de okkal, ebben az országban.

Gondolhatnánk, ilyen a politika, ilyen ez a térség. Milliók haltak meg, sokszor nem kisrészt egy, illetve egy-egy miatt. Micsoda ráadáskiváltság az, hogy az ő életüket emelik, emeljük tragikus magaslatokba?! Nyilván nem tennénk, ha magukban állnának, ha nem szimbolizálnák tömegek történelmi kiszolgáltatottságát. S nem tennénk talán akkor sem, ha elháríthatatlan volna a végzet. De más mintákat is láthatunk.

Itt van a számunkra egyébként is történelmi kihívást jelentő Benes, a csehszlovák állam egyik megteremtője, aki 1938-ban, a müncheni egyezmény aláírása után egyszerűen lemond, és külföldre távozik. Londonban lesz a csehszlovák emigráns kormány miniszterelnöke. A háború után köztársasági elnök, az 1948-as kommunista hatalomátvételt követően megint lemond. És kész. Egyszerű képletek. Ahogy Dubcek, a legendás, 1968-as prágai tavasz vezetője sem feszítette túl a történelmi helyzeteket. A szovjetek bevonultak, őt megkötözve magukkal vitték. Kisvártatva arra szólította fel népét, hogy ne tanúsítson ellenállást. Szó nem volt "csapataink harcban állnak"-ról. Nincs szükség halottakra, mondták ők. Dubcek vissza is térhetett. Hamarosan törökországi követté nevezték ki, bízván, hogy tán Nyugatra távozik. De azt nem. Maradt, és az ottani rendszerváltozásban még jutott neki szerep.

A mi világunk más. Azóta is mindig minden vitát életre-halálra és nem megoldásig vívnak. A Fidesz nevében Kövér László például több mint egy évtizede hirdetett ítéletet Nagy Imre ügyében, s "felülvizsgálati eljárásra" azóta sem kerített(ek) sort.

Akkor, amikor még a Horn Gyula vezette kormány a negyvenéves évfordulón törvénybe iktatta Nagy Imre emlékét, Kövér így reagált a parlamentben: "A törvényjavaslat valódi célja újra a magyar progresszió főáramába hazudni a magyar kommunizmust, annak egy áramlatát, illetve személy szerint mindazokat, akik az akasztókötelet fonogató Központi Bizottság tagjaiként, karhatalmistaként, szellemi verőlegényként, kultúrcenzorokként, a III-as Főcsoportfőnökség hivatásos állományú tagjaiként vagy csak függetlenített párttitkárokként, apparatcsikokként mindent megtettek a forradalom leveréséért, emlékének meghamisításáért, párton belüli vagy azon kívüli ellenfeleik politikából - de ha kellett -, akár az életből való kiiktatásáért, a történelem meghamisításáért, a magyar történelmi közgondolkodás megmételyezéséért, a demokratikus nemzettudat kiirtásáért."

Itt nem old semmit békévé az emlékezés azóta sem.

És mégis, mintha mindaz, amiről eddig a mi történelmünk kapcsán, Nagy Imre kivégzésének ötvenedik évfordulóján szó volt, a történelmi - immár csak félig - közelmúlthoz tartozna. Antall József sorsa is. Mondható ez annak ellenére, hogy a ciklus elején lángoló tévészékház, a politikai erőszak visszatérő fenyegetése okot adhatna arra, hogy felidézze politikusaink - s velük magunk - végzetes sorssorozatát. És mégsem teszi. Horn Gyula békességben távozhatott 1998-ban, s csak a köztársasági elnök - egy éppen a hét végén megismételt - éles elutasító gesztusa keverte történelmi mértékű, de már csak szimbolikus konfliktusba. Orbán Viktor - tapasztalhatjuk nap mint nap - arcizmának rezdülése nélkül lépett túl egy vereségsorozaton, s készül új győzelmekre. Akármilyen határtalanok az indulatok, mintha valamiféle öntudatlan védettség borulna föléjük. Civilizációs búra. S ha most kétségbeejtőbbnek érezzük a végsőkig meghasonlott közállapotokat, mint valaha is voltak, gondoljunk arra, hogy ez nem feltétlenül baj. A legrosszabb kanyarokra sokszor nagy egységben fordult az ország: 1914-ben például alig akadt ellenzője a háborúnak. A többi példát hagyjuk - a végén még nem értenénk egyet.